Hány gyerekkel a legkönnyebb/legnehezebb?

Sokan mondják nekünk, hogy le a kalappal előttünk, hogy négy gyerekkel "elbírunk", másnak eggyel sem könnyű. Hát, most elmesélem, nekem hány gyerekkel a legnehezebb és a legkönnyebb, és miért. De előbb leírom, szerintem miktől is függ ez a könnyűség/nehézség.

1. a gyerek(ek) személyiségétől
2. a gyerek(ek) korától
3. a gyerekek közti korkülönbségtől
4. a szülők teherbírásától
5. a szülők egészségi állapotától

Most a saját tapasztalataimon keresztül bemutatom Nektek, hogy nekem mi volt könnyű/nehéz ezeknek a kritériumoknak a tükrében.

Ha nagyon egyszerűen akarom leképezni, akkor ez történik:
1. nincs gyerek -> van gyerek
2. egy gyerek -> két gyerek
3. két gyerek -> sok gyerek
4. sok gyerek -> több gyerek

Ezek alapján a legmarkánsabb változást az első gyerekes lét jelenti, tehát:

Egy gyerekkel a legnehezebb.

És hogy miért?

Azért, mert itt változik meg gyökeresen a család dinamikája. Már nem két dolgozó ember leszünk, hanem az egyik dolgozik, a másik hirtelen otthon marad, egyedül a kisbabával. Mindenki rutintalan, még az is, aki sok testvérrel nőtt fel, vagy akinek a környezetében sok kisbaba született. Rutintalan a szoptatással, az éjszakákkal, a testi fájdalmakkal, a magánnyal, ami bekövetkezik attól a pillanattól, hogy a másik szülő elmegy dolgozni. 

Mi is rengeteget bénáztunk. Emlékszem, 7 hetes volt Marci amikor először elmentünk sétálni hármasban. A Kopaszi-gátat vettük célba. Mivel én szinte kizárólag fekve szoptattam, vittünk magunkkal egy vastag takarót, hogy majd arra lefekszem, és úgy szoptatok, ha éhes lesz. Először próbáltam ülve, hátha úgy kevesebb macera lesz; nem sikerült, majd fekve. Baromi béna voltam, és nagyon frusztrált, hogy emberek vannak körülöttem. Azt éreztem, hogy mindenki engem néz. Rettegtem, hogy valami ismerős is lát. És pechemre,  persze, egy volt tesitanár kollégám ott ücsörgött a plédjén egy baráti társasággal 3 méterre tőlünk. Nem volt visszaút, mikor rájuk néztem, köszönni kellett. Viszont akkor láttam, hogy nem azzal vannak elfoglalva, hogy én bénázok, hanem azt tippelgették, mennyi idős lehet Marci - szóval, szerencsém volt, nagyon kedvesek voltak. És ilyen nyomi helyzetben ez nagyon sokat segített: hogy kedvesek voltak velünk. Ez volt az első élményem kisbabával, "nyílt terepen". Sosem felejtem el.

Aztán rutintalan az anyuka a szociális területen is: a "játszóterezéssel", a gyerekorvoshoz járással, vagy csak simán az utca emberével való találkozással, azaz bármilyen társas érintkezéssel. Meg kell küzdeni azzal a társas helyzettel, ahol néha szó szerint bombázzák az embert: barátkozni akarnak vele, kérdezgetik, megjegyzéseket tesznek (legyenek ezek pozitívak vagy negatívak). Vérmérséklettől függően kinek kisebb, kinek nagyobb harcok és küzdelmek árán ezeket meg kell tanulni kezelni. Nekem egygyerekes anyaként a "Miért sír?" (Ha tudnám, már nem sírna.) és a "Nincs cumija?!" (Nincs!!!) kérdések fájtak a legjobban, de mindenkinek más esik rosszul.
Egygyerekes anyaként a legfontosabb, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akik támogatnak, megerősítenek, és hogy megtaláljuk azokat a szokásokat, amikben jól érezzük magunkat.

Egyik legkönnyebb: két gyerekkel

Itt már van annyi rutin, ami az életben maradáshoz és a józan ész megtartásához szükséges. Már sok dolog lepereg aminek le kell (beszólások, kéretlen tanácsok, rosszindulatú megjegyzések, ellentétes nevelési és babaápolási tippek). Sokan, akik az első gyermeknél sokat aggódtak, a második gyereknél önfeledtebben tudnak a babáról gondoskodni, és magabiztosak annyira, hogy élvezni is tudják az anyaságot. Én erről az időszakról itt írtam bővebben.

Második legnehezebb: három gyerekkel

Egy kis ugrással a háromgyerekesség a következő nehézségi fok. Ott kezdődik, hogy kettő mellett kell egy (jó esetben) 9 hónapos terhességet végigcsinálni. Azt hiszem, nekem a terhességeimtől diliztek be a nagyobb gyerekeim, és az én türelmetlenségem, fizikai érintésekre való érzékenységem, alap-ingerültségem hatott rájuk úgy, hogy egy nehezebb életszakaszt produkáltak. És arra jöttem rá utólag, hogy nem feltétlenül az életszakasz nehéz, (amiről itt írtam bővebben), hanem én vagyok kibírhatatlan anyuka türelmetlen terhesen. És amikor a baba már kint van, azzal lesz nehezített pálya, hogy egy szülőnek csak két keze van, és hirtelen azzal a kettővel hármat kell fogni, elkapni, terelni. Én ebben az időszakban kettőt pelenkáztam, szerencsére csak egyet szoptattam, de (és itt jön be a korkülönbség) a másik kettő sem volt olyan nagy, hogy képes lett volna egyedül kaját készíteni magának, vagy a fenekét megtörölni. Itt nagyon nagy befolyásoló tényezőnek érzem a korkülönbséget! Minél nagyobb, annál könnyebb; viszont minél kisebb, annál cukibbak, és annál nagyobb hősnek érezheti magát minden anyuka aki nap mint nap végigcsinál mindent a picikkel (innen is virtuális, őszinte elismeréses pacsi!!!). (Természetesen az anyaság már önmagában hős dolog, függetlenül mindentől!!!)

Második legkönnyebb: a négygyerekes lét

Furcsán fog hangozni, de nekem megkönnyebbülés volt, hogy négyen lettek. Ez egy páros szám, tehát később majd mindenkinek lesz párja a játékban (reményeim szerint). A nagyok pedig már vannak annyira nagyok, hogy simán tudnak vigyázni egymásra, míg összedobok egy kaját. A nagy vagy a középső ki tudja törölni a legkisebb előttinek a fenekét, ha épp szoptatok. Tudnak hárman csendben játszani, tudnak egymásnak kaját adni a hűtőből. Simán valamelyiknek a kezébe nyomhatom a picit, amíg elmegyek wc-re, vagy tusolni, esetleg hajat mosni (!) - ami egygyerekesként két napi logisztikával és Apjuk jelenlétében valósult csak meg. :D Sőt, olyannyira szuperek a nagyok, hogy van olyan, hogy egy-egy átordított éjszaka után alszom a kicsivel délután - míg ők a mellettem levő szobában házit írnak, játszanak, mesét néznek. (Ilyenkor persze hallok mindent, hiszem, hogy egy anya nem tud olyan mélyen aludni, hogy ne ébredne fel, ha baj van.) Szóval nekem nagyon bejött a mostani állapot és igazán, őszintén, önfeledten tudok boldog lenni ennyi gyerek mellett. A másik dolog, ami most nekem nagyon jó, (de ezt befolyásolja a nagyok életkora), hogy most, hogy kettő ovisom és egy sulisom van, én úgy tudok délelőttönként pár órára "egygyerekes" lenni újra, hogy már "négygyerekes" rutinnal csinálom, és így igazán nagyon élvezhető!

Én csodálatosnak tartom ezt a körforgást: nehéz-könnyebb-nehezebb-könnyű. De persze ez csak az, ahogy én megéltem ezeket az időszakokat. Szeretném itt jelezni, hogy minden elismerésem az ikres szülőké, a speciális gyerekeket nevelő szülőké!!!! Nekik természetesen sokkal nehezebb lehet, mint nekem...

Egyébként pedig meg kell jegyeznem, hogy a gyerekek személyisége nagyon sok mindent meghatároz, vagy sok mindenre hat. Egy könnyű első gyerek mellé biztos könnyebb másodikat vállalni. A korkülönbség pedig megint egy olyan dolog, ami nehezítő és könnyítő faktor lehet. Pl. tizensokéves nagyokra simán rá lehet bízni a kicsiket. Szerencsére én nagyon sok "nagyonsokgyerekes" családot ismerek, és láttam, milyen szuperül tud ez működni, és valahol én nagyon erre vágytam. De mindenkinek magának kell érezni, mennyi esik jól neki, és az a legjobb, ha akkor születnek a testvérek amikor főleg az anyuka készen érzi magát az érkezésükre. És nagyon-nagyon fontosnak érzem megjegyezni, hogy fájó aranyérrel, szülés utáni sebekkel, nyilalló derékkal/háttal, tönkrement csuklóval/csípővel nagyon nehéz élvezni az anyaságot. Tehát nagyon-nagyon fontos, hogy egy anyuka regenerálódjon a szülés után amennyire csak tud! Mert fájdalom nélkül sokkal többet bír és sokkal könnyebben mosolyog a gyerekére is, meg a világba is.