Nagycsalád, házimunka, napi rutinok

Nagyon sokféleképpen alakulhat egy nap nálunk. Talán valaki már olvasta egy sokkal korábbi bejegyzésemet a "fránya napirendről". Mivel azóta már ovis és iskolás gyerekeim is vannak, ez picit azért változott, de alapvetően a hozzáállásom ugyanaz. Nekem a legfontosabb, hogy felismerjem azt, hogy ki milyen érzéssel kelt, milyen kedve van, milyen az időjárás, milyen feladatok, programok várnak ránk aznap - ettől függően fogom tudni úgy alakítani a napot, hogy mindenki boldog legyen. Tehát próbálok alkalmazkodni az adott helyzethez, és nem támasztok magunkkal szemben irreális elvárásokat. Ez előfordul, hogy csökkenti azt a feladatmennyiséget amit el kéne végezni, de van hogy olyat is bevállalok aznapra, ami egyáltalán nem volt tervben.

Hétköznapok

Reggel 06.30-kor szól az ébresztőm. Van, hogy picit tovább alszom, de 07.00-kor már mindenki ébren szokott lenni. (A nagyok sokszor nálam sokkal korábban is felébrednek, de szép csendben vannak.) Gyors öltözés - előző este általában kikészítem, kikészítik a gyerekek a ruháikat. Aki éhes, eszik valamit, de minden gyerek az oviban vagy a suliban (is) reggelizik. 07.15-30 között indulunk az intézményekbe, és szerencsére a mostani lakóhelyünktől 5-7 percen belül ott is vagyunk sétálva, babakocsival (ezért minden nap hálát adok!).
A délelőttöm majdnem mindig ugyanolyan: hazaérve a legkisebbel megreggelizünk, közben ebédet főzök, majd kimosok jó pár adag ruhát. Ez az edzős cuccok és a kertben összesarazott ruhák miatt van, hogy a 4 adagot is eléri. Teregetés-hajtogatás Gryllus Vilmos dalokra :D , közben játszom Vencivel, vagy ő is segít nekem pl. a (jó esetben) száraz ruhákat leszedni a ruhaszárítóról . Ha ezzel készen vagyunk, ki szoktunk menni a kertbe 40-70 percre, attól függően, hogy kinek hogy van hozzá kedve és milyen az idő. Utána ebédelünk. A hétköznapok legnagyobb kihívása az, hogy melyik gyereket mikor kell összeszedni, és kit hány edzésre kell vinni. Az oviból minden nap ebéd után hozom haza Lócit, 12.45-re megyek érte. Ha szerencsés nap van, Berci a suliban 13.00-kor végez, és ilyenkor egy körben megvan 2 gyerek, de van olyan nap, amikor 12.45-ös, 14.00-es és 15.00-ös köröm is van, és ez csak a suliból hazahozás. (Igazából ez sokkal jobb és kényelmesebb, mint a Budapesten 12.00-i indulás és 14.30-as érkezés! Nem beszélve arról, hogy itt viszonylag kevés emberrel találkozom az utcán és ők is mosolyogva köszönnek! Imádok itt élni!) Utána viszem a 3 nagyot edzésre, mikor kit. Sőt, a fociedzések idejére már Apjuk is hazaér, így oda ő viszi a középsőket. Azt nagyon szeretem, ha a suli után és az edzés előtt itthon vannak: esznek, pihennek, házit írnak, játszanak. Nincs bajom a napközivel, de úgy gondolom, itthon sokkal jobban ki tudják ereszteni a suliban begyűjtött gőzt, nem kell "jógyereknek lenni" vagy "viselkedni", és csak a saját testvéreikhez kell alkalmazkodni, nem másokhoz. Meg itthon otthon érezhetik magukat. :D Utána pedig újult erővel, feltöltődve tudnak menni az edzésre.

 

 

Ami a legkisebbet illeti: nagyon fontosnak tartom, hogy Venci akkor aludjon, amikor elfárad. Nem szeretem az órához igazítani az alvását, megérzem amikor elfáradt és akkor altatom el. Azt hiszem, olyan 15 percet lehet húzni maximum (annak érdekében, hogy jól jöjjön ki a lépés: hogy útközben vagy éppen ne pont indulás előtt aludjon el), de ha ezt túllépném, sokkal fáradtabb lenne és nagyon kiborulna. Így aztán ő irányítja az alvásidejét, de ez így van rendjén. :)

 

A délután és este az edzésektől függően alakul. A házikat szeretem, ha edzés előtt megírják és a táska bepakolva, kikészítve van a helyén, mire edzésidő van. Ha nincs edzés, és úgy látom, hogy nagyon jót tenne a lelküknek, ha nem rögtön a házit kéne írniuk, akkor hagyom őket játszani, de az a tapasztalatom, hogy a 19.00 utánra maradt háziból nagy nyűglődés szokott lenni. 20.00 körül fürdünk, utána játék, esti meseolvasás és 21.00-kor fekvés. Marci (10 éves) néha fenn maradhat 21.30-45-ig, ha nem fáradt.

 

A legnehezebb az iskolásokkal való tanulás. Apjuk általában hetente két nap nincs itthon este, ez olyankor még nehezebb. Venci nem nagyon szokta szeretni, ha mással foglalkozom és ennek nem kicsi hangot is ad; nekem ezt a legnehezebb nyugodtan kivitelezni. Nagyon ritkán sikerül Vencit olyan korán letenni aludni, hogy még alvás előtt jut időm németezni vagy mást tanulni a nagyokkal. Tegnap például pont ilyen volt és nagyon jó érzés volt! :) Ha Apjuk itthon van, gyakran ő tanul velük egy külön szobában, én pedig a legkisebbel foglalkozom.

 

Hétvégék
Kb. a 3.gyerekem babakorában elengedtem a hétvégi programokat. Különösen a szombatiakat. Megtanultam, hogy a szombat reggel arra való, hogy szusszanjunk, összeszedjük magunkat a hét fáradalmai után és talán vasárnapra leszünk olyan állapotban, hogy programot lehet csinálni, de a covid óta a lehetőségek is kevesebbek, illetve bevallom, amióta kertes házban lakunk, nagyon boldog vagyok az itthon levéssel. :D Hétvégente mindenki azt csinál, ami jól esik neki. Általában Apjuk megy bevásárolni és van hogy valamelyik gyerek megy vele és segít neki. Addig én itthon főzök, takarítok. Együtt ebédelünk. Nagyon szeretem amikor Venci azidő alatt kint van Apjukkal a kertben amíg én bent elvégzem a dolgomat, mert egyúttal levegőztetve is van, meg mozog is és utána lényegesen jobban/többet alszik. Szoktunk arra is figyelni, hogy a hétvége során valamelyikünk azzal a gyerekkel csináljon valamit kettesben, akiről azt érezzük, hogy akkor éppen több figyelmet igényel. Ez lehet egy Lóci-Apjuk kutyasétáltatás vagy túra; egy Berci-Apjuk foci a pályán; egy Marci-Apjuk múzeumlátogatás, vagy kirándulás; egy Marci/Berci futás velem, vagy akár egy UNO vagy memóriajáték velem, vagy rajzolás/festés/varrás/sütés-főzés velem - igen, én jobban szeretem a benti foglalkozásokat. :D

 

Házimunka
Egy pár éve tudatosult bennem, hogy Apjukkal olyan összhangban működünk már, így lassan 15 év együtt élés, 12 év házasság, 4 gyerek után, hogy szinte egymás keze alá dolgozunk: azonnal látjuk, hogy kinek mikor van szüksége pihenésre, vagy melyik házimunkát vegyük át a másiktól. Nem nagyon van nálunk férfi vagy női munka: mindenki csinálja amit el kell végezni. Persze, vannak preferenciák, hogy ki mit szeret jobban csinálni, de ezek szerencsére úgy oszlanak el, hogy mindenkinek jó. :) Nagyon fontosnak tartom, hogy a fiúkat is bevonjuk a munkába, és nem kötelező házimunka néven fusson, hanem kitüntetett figyelemmel párosuljon, jókedvvel történjen, természetes legyen és egy idő után már maguktól is megcsinálják. Nyilván, vannak napok amikor mindenért szólnom kell, de amikor segítenek, akkor nagyon megdicsérjük őket. Fontosnak tartom, hogy nagy szabadságot kapjanak a gyerekek (engedem őket olyan dolgokat is egyedül csinálni, amit azért felügyelni kell: zöldséget vágni, sajtot reszelni, tésztát gyúrni stb.), de azt is, hogy alapvető dolgokat már most megtanuljanak: mosógépet bepakolni, elindítani; söpörni, porszívózni, felmosni stb. Ez hosszútávon nagyon jól fog majd jönni nekik amikor már egyedül laknak, vagy nekik is gyerekeik lesznek. A trükköm mindehhez, hogy a gyerekek jutalomnak fogják fel, vagy minőségi időnek.

Amik nekem a legjobban segítettek, hogy gördülékeny stresszmentes legyenek a napi rutinok: a rugalmasság, elengedni tudás, kis elvárások.

Ősanyának lenni menő!

 Nagyon sok olyan írás lát napvilágot mostanában, ahol az ősanyaság, mint pejoratív fogalom jelenik meg. Bevallom, az egész anyaság-témában ez az ami a legfájóbb tud lenni, ha ilyet olvasok. Rögtön fel is tenném a költői kérdést: kinek mi az "ősanyaság"? Kinek ki az "ősanya"? Az, akinek sok gyereke van? Az, aki otthon van akár évtizedekig a gyerekeivel? Az, aki a természetes szülés és a kizárólagos anyatejes táplálás mellett kampányol? Az, aki évekig szoptatja a gyerekeit? Az, aki ellenzi a bölcsődét? Az, aki "homeschoolingolja" a gyerekeit? Az, aki képernyő nélkül nevel? Az, aki nem bízza a gyerekeket bébiszitterre? Az, akinek a gyerekei nem alszanak ott másnál? Az, aki alternatív iskolába járatja a gyerekeit? Az, aki nem vásárol műanyag játékokat, csak természetes anyagból készülteket? Az, aki több nyelven beszél a gyermekeivel? Az, aki mosható pelenkát használ és mindenmentes ételeket készít? Az, aki minden étkezést maga főz? Az, aki minden éjszaka esti mesét olvas? Az, aki együtt alszik a babával? Az, aki magán hordozza?

 Ezeken elgondolkozva azonnal látszik, hogy képtelenség definiálni. Tehát nagy valószínűséggel ez egy urbánus legenda, hogy egyáltalán létezik "ősanya" típus. Sőt, továbbmegyek: ez csupán a mi fejünkben létezik. Sokszor belepakoljuk mindazokat a jellemzőket, amikről azt hisszük, hogy ide tartoznak vagy amik mi akarunk lenni, de nem tudunk megfelelni ezen elvárásunknak külső vagy belső okoknak köszönhetően.

 Azt gondolom, hogy az anyaságról alkotott képünk azelőtt, hogy anyák lennénk, elkezdődik körvonalazódni. Kinek ne hangzott volna el a szájából olyan kezdetű mondat, hogy "Majd ha nekem gyerekem lesz, akkor én SOHA nem csinálom ezt vagy azt..." És anyák leszünk, és azonnal szembesülünk vele, hogy "soha nem mondd, hogy soha"! :)

 Az, hogy egyes emberek példaképeinkké válnak, inspirálódunk általuk, felnézünk rájuk, teljesen természetes dolog. A kicsi gyermek is nézi a nagyobbakat, szívja magába a tapasztalatokat, akar hasonlítani. Egy friss anyuka is tapasztal mások által. Hogy kivel tud azonosulni és kivel nem, az is egy teljesen természetes igazodási útmutató. Mindannyian választunk magunknak szimpatikus irányokat és az anyaságunkban is próbálunk arrafelé menni. A baj ott van, ha magunkkal egyáltalán nem önazonos képet követünk, vagy magunknak abszolút irreális elvárásokat támasztunk. Kíméletlenül őszintének kell lennünk magunkhoz, ha nyugodtak akarunk lenni. Ezalatt azt értem, hogy merjük bevallani magunknak, hogy az anyaság melyik aspektusa fekszik nekünk, melyik kényelmes, vagy éppen melyikbe betegszünk bele. Akkor leszünk elégedettek, ha ezek mentén megyünk, különben tönkremegyünk... Le kell tenni azt a terhet, amit ez a "társadalmi elvárásnak való megfelelés" okoz bennünk. És nagyon fontos megjegyezni, hogy ez sokszor nem csak társadalmi elvárás, hanem a magunk, a családunk stb. által támasztott elvárás. Ha ennek a terhét le tudjuk dobni magunkról, szabadok leszünk, és jónak fogjuk tudni megélni az anyaságunkat.

Picit mesélek magamról is, hogy lássátok, nekem is megvoltak a harcaim - magammal is, és másokkal is ebben a témában. Itt kizárólag a mi történetünket szeretném bemutatni, mindenkié más. Nem azt akarom érzékeltetni, hogy mindenkire ezt a sémát kell ráhúzni, hanem hogy nekem ezek voltak a fontosak, és én így döntöttem, nekem így volt jó. Természetesen mindenkinek más a jó! 

- Mikor az első gyerekemet vártam, egyetlen elvárásom volt: hogy ne haljak bele a szülésbe és bármi áron természetes úton hozzam a világra. Szerencsére, és a kisfiamnak köszönhetően, meg annak, hogy a nőgyógyász tudta, hogy mit szeretnék, és támogatott ebben, Marci természetes úton született. Ezután szintén egy "bármi áron" vágy volt bennem arra vonatkozóan, hogy kizárólag szoptassam. Utólag visszanézve is büszke vagyok magamra, hogy ebben nem engedtem eltántorítani magamat, pedig volt "szakember" orvosi diplomával, aki a baba kis súlygyarapodására hivatkozva már rég tápszerezte volna és engem is presszionált abba az irányba. Az idő természetesen engem igazolt, a legnagyobb gyerekem a mai napig nagyon vékony, alacsony alkat, nagy hiba és kifejezetten káros lett volna őt tápszerezni, nem beszélve arról, hogy rengeteg tejem volt. 

- Az együtt alvásról nem olvastam, nem nagyon hallottam. Egyszerűen úgy alakult a hónapok során, hogy betettem magam mellé a nagy ágyba, és nem is tettem ki őt onnan tulajdonképpen 8,5 éves koráig. (Egy rövid ideig, az első öccse megszületéséig aludt gyerekágyban kb 4 hónapig on-off). Neki is, nekem is nagyon-nagyon jó volt együtt aludni. A többi gyerekemnél nem volt kérdés, hogy a rácsos ágy csak szinte dísz, vagy vészmegoldás olyan helyzetekre amikor nem tudok rá figyelni. Itt nagyon fontos tudatosítani, hogy a babák alapjáraton nem alszanak át éjszakákat, és a nagyon nagy többségük nem alszik el egyedül. Ezt nem is szabad elvárni egy kisbabától. Nekem az a tapasztalatom, hogy ez az állapot 2-3 éves korig tart, egyéntől függően.

- Szoptatva altatni (és fekve szoptatni) szerintem a legkényelmesebb és legkézenfekvőbb dolog. Van egy olyan "jelmondatom", hogy "nem szívatom magam". Ezt itt például azt jelenti, hogy nem teszem ki a babát másik szobába, hogy fel kelljen kelnem az ágyból és bemennem hozzá, hogy ott ülve szoptassam, mert így ébredve, etetni többször, tényleg nem lehet éjszakákat végigcsinálni. Nekem úgy voltak nyugodtak az éjszakáim, hogy a baba mellettem fekve, akár 3-6x is kelt éjszaka, de csak odafordultam mellé, megszoptattam és aludtunk tovább. Természetesen voltak olyan éjszakák, amikor nem volt elég megszoptatni, felkelt a baba és ordított, akár órákat is. (A babák nem sírnak ok nélkül: itt lehetett front, fogfájás, hasfájás, bármi - nem mindig jöttem rá, mi volt a baj.) Ilyenkor sétáltam vele én, vagy Apjuk.

- Az ilyen éjszakák után ha tehettem, másnap délelőtt aludtam a babával, akár 2 órát is, mert tudtam, hogy anélkül nem bírom ki azt a napot úgy, hogy kedves és türelmes legyek a többi gyerekemmel. Ez a napközbeni alvás lehetett rövid vagy hosszú, mélyebb alvás vagy csak csukott szemmel fekvés - mégis segített regenerálódnom. 

- Következő sarkalatos pont a játszótéri akklimatizálódásom volt. Ezen szerintem minden anyuka átesik, aki játszótérre jár. Sajnos nagyon gyakran szaladunk bele olyan ítélkezésekbe, amik egyetlen félóra vagy akár egy délelőtti játszótéri tartózkodás alatt mutatnak képet egy anyáról, legyen ez bármi. 10 év anyaságom alatt megtanultam, hogy soha nem szabad ennyiből nagy következtetéseket levonni. És erre mondanék pár példát is: annak az anyukának, aki mindentől óvja a gyerekét a játszótéren, lehet, hogy az a baba az ötödjére életben maradt lombikbabája, érthető, hogy azonnal bekapcsol nála az védelmező reflex, ha úgy érzi, veszélybe kerül a gyermeke és őt is elveszítheti. Lehet, hogy az a gyerek, akinek nem engednek lépcsőzést, ugrálást súlyos agyműtéten esett át, és neki nem szabad ilyen mozgásokat végezni. És lehetne tovább folytatni a sort. Én az egyik gyerekemnek folyton a nyomában voltam, mert tudtam, hogy oda kell figyelnem, nehogy odacsapjon más gyerekekre. Minden anyának megvan az oka, hogy miért viselkedik úgy, ahogy - és amíg ennek okát nem tudjuk a másikról, nem szabad ítélkeznünk. Jelenlegi stratégiám, hogy már nem járok játszótérre és imádom, hogy a kertünkben tudunk levegőzni. :)

 

- A másik nagyon nagy őrlődést az óvoda okozta, én ugyanis nem voltam óvodás (akkor nem volt kötelező), és úgy nőttem fel, hogy azokat az anyákat minősítették a környezetemben akik óvodába adták a gyerekeiket. Hatalmas érzelmi dilemma volt az első gyerekem óvodáztatása. Mai fejjel azt tudom mondani, hogy olyan helyen jó élni ahol az óvodás gyereket opcionálisan otthon lehet tartani amikor a szülő úgy érzi, hogy jobb neki otthon. A fővárosi óvodában tilos volt péntekenként nem bevinni, máshol akárhány napot otthon maradhat a gyermek, pláne ha az anyuka kistestvérrel van otthon. Én akkor nagyon sok mindent megadtam volna egy ilyen lehetőségért. De volt olyan gyerekem is, akinél kifejezetten azt éreztem, hogy jobb neki az oviban, mert olyan dolgokat tud neki megadni, amit én nem! A harmadik gyerekem a covid miatt itthon van (lassan 4 hónapja) és nagyon örülök neki, hogy ez lehetséges és támogatott most!

- A mosható pelenkázást kipróbáltam, nem jött be és nem volt lelkifurdalásom miatta. Nekem macera volt, a pelenka nagyobb volt mint a kisbabám. Úgy éreztem, hogy egy nagy pelenkát fogok és nem éreztem a pici babatestet. Ahogy írtam, nem szívattam vele magam. De nagyon tisztelem, aki mosható pelenkázik!

- Cumit sosem adtam a gyerekeimnek, sem cumisüveget. Alapvetően borzongok tőle, mert egy műanyag dolog. De soha nem ítéltem el senkit, aki ilyesmit használ, az ő döntése. A hordozást imádtam mindaddig amíg nekem nem fájt vagy vált nagyon terhessé. Ebben sem szerettem szívatni magamat. :)

- Főzni nagyon megszerettem az évek alatt, pedig aki régóta ismer tudja, hogy legendásan semmit nem értettem a főzéshez. A hozzátáplálás során nagyon hamar rájöttem, hogy utálok pépesíteni, babának készült maradékot kidobni, így a gyerekeim a mi ételeinkből kaptak olyan darabokat, falatokat amiket az életkoruknak megfelelően kaphattak. Szerencsére ételintolerancia nincs nálunk a családban, és minden elismerésem, akiknek erre is oda kell figyelni! Hetente több nap főzök, de vannak periódusok, amikor rendelünk ebédet - ez életszakasz-függő. Nem vagyok szigorú junk food területen, ritkán, de eszünk nagy étteremlánc hamburgerét vagy csirkeszárnyát - nem tiltom a gyerekeknek, mert úgy gondolom, hogy ha tiltanám, a visszájára sülne el a dolog.

- Képernyő van itthon, és bevallom, ez az amit nem tudok rendesen kontrollálni. Gyerekkoromban nem volt tévénk, így én minden alkalommal amikor képernyőt láttam nyaraláskor vagy IKEAban, akárhol, rá voltam tapadva. Még a szakdolgozatomat is egy brit sorozatból írtam. Tehát tudom, hogy túlkompenzálok, és érzelmileg befolyásol a gyerekkorom abban a döntésemben amikor a gyerekeimnek képernyőt engedek. Erre igyekszem tudatosan odafigyelni. Viszont vannak olyan alkalmak, amikor egy film a megmentője a napnak: a nagyok mesét néznek és én alszom a kicsikkel. És emiatt senkinek nem lenne szabad lelkifurdalást érezni!

- Mesét olvasni alapvetően nem szerettem, mert a fiaim sosem ültek az ölembe meseolvasáskor, hanem játszottak közben, vagy ide-oda szaladgáltak. Arra azért nagyon figyeltem, hogy minden nap legyen esti meseolvasás, ezt leginkább Apjuk csinálja. Amióta lassan 10 és 8 évesek a nagyobb gyerekeim, már vannak olyan könyvek amiket kifejezetten élvezek olvasni (pl.: Vadadi Adrienn könyvek, Tonke Dragt: Levél a királynak, Berg Judit könyvek, Janikovszky Éva könyvek), illetve a Boribon és a Böngészők nagy kedvenceim voltak pici korunkban. Ami pedig idegesített (Bogyó és Babóca - azokat nem vettük meg). :) Sajnos sok olyan mesekönyv is volt, amit én nagyon szerettem, de a gyerekeimet egyáltalán nem kötötte le, ezeket bevallom, kudarcnak éltem meg.

- Kislány korom óta nagyon sok gyereket akartam, és ha rajtam múlna, kétévente szülnék. :D Szeretem a gyerekzsivajt, szeretek velük foglalkozni egyesével és tömegével is. Lenyűgöz, ahogy látom őket növekedni és fejlődni. És hogy vannak-e olyan pillanataim, amikor nem akarok csak a gyerekeimmel lenni? Persze! :) Ilyenkor elmegyek futni, vagy írom a blogomat, vagy olvasok. Ezek teljesen boldoggá tesznek és kielégítenek. Amióta a covidnak köszönhetően online színház is van, azóta el vagyok kényeztetve. :) Igen, lehet, hogy beszűkít engem az anyaságom, de nem vágyom másra, nem szorít, nem akarok mást. Engem nagyon boldoggá tesz és én kiegyensúlyozottnak érzem magam így - vagy ennyivel. Tökéletesen megértem, ha valaki szívesen csinál(na) mást is a gyereknevelés mellett. Én azt látom magamra nézve megoldásnak, hogy csak olyan dolgot vállalok a gyerekek mellett, amitől nem lesz lelkifurdalásom. Teljesen el tudom engedni például a nyaralást, a tengerpartot, megtanultam elengedni a nagy össznépi partikat, a zsúfolt programokat. Tudom, hogy nem tudnám élvezni négy gyerekkel és ez kihatna a rájuk is. Lesz rá időm máskor. Vagy ha nem, nem bánom. Már nem félek lemaradni Gryllus koncertről, Könyvfesztiválról, Mikulás-ünnepségekről, majálisokról. Nagyjából a 3.gyerekemmel való terhesség idején láttam be, hogy ennek a magam támasztotta elvárásnak nem tudok megfelelni; 4 gyerekkel ezek egyszerűen élvezhetetlenek és durva feszültségforrások. A felnőtt programok idővel már nem érdekelnek annyira. Sokkal jobban feltölt egy jó beszélgetés, egy kávézás, vagy egy vidám vendégség nálunk sok gyerekkel.

- Bébiszitter-kérdésben nagyon nagy dilemmám volt, két lányt szerettek a fiaim, velük nyugodt szívvel hagytam a fiúkat - de nekem csak úgy volt jó, ha tudtam, hogy nálunk maradnak. Máshol ott aludni nem nagyon szoktak a gyerekeim, ez az egy, amit nem tudok elengedni. Nagyon szeretem, ha este mindannyian együtt vagyunk, mind ott szuszog körülöttem. Egyáltalán nem vágyom "szabad estére", "kimenőre". Tudom, hogy százszor akkora stresszt okozna, mint amekkora előnnyel járna. Ha nem lennének itthon, csak azon kattogna az agyam, hogy vajon hogy érzik magukat. Tudom magamról, hogy egyáltalán nem lennék boldog és felszabadult. Én egyszerűen úgy érzem teljesnek és jól magamat, ha a gyerekeim is velünk vannak. Apjukkal kreatívan megoldjuk itthon a "randiestéket" egy bébiőr társaságában. :D Segítségre leginkább akkor volt szükségem, amikor az első két gyerekem még pici volt és a harmadikat vártam. Akkor volt segítség, időszakosan, viszonylag ritkán. Amióta pedig 4 gyerekünk van, és itt a covid, semmilyen nincs, de jelen élethelyzetemben nincs is rá szükségünk. A nagyok ügyesek, önállóak (igen, eljön ez az időszak is mindenkinek!). A kisebbekkel pedig a nagyok is tudnak segíteni, meg a rutinom is nagyobb.

- A házimunkát egyáltalán nem utálom, mosni-teregetni kifejezetten szeretek, ablakot mosni nem szeretek, porszívózni naponta többször szoktam, legókba belelépni annyira nem szeretek, meg szennyes ruhákat szedegetni a ház különböző helyiségeiben. :D  

Azt hiszem, lefedtem a fő aspektusokat. A legeslegfontosabb, ha leszögezzük, hogy nincs "jóanya" vagy "szaranya", vagy "ősanya". Meg kell találni az anyaság boldogító tényezőit. A nehezét pedig merjük magunknak bevallani, és abban segítséget kérni!

Hány gyerekkel a legkönnyebb/legnehezebb?

Sokan mondják nekünk, hogy le a kalappal előttünk, hogy négy gyerekkel "elbírunk", másnak eggyel sem könnyű. Hát, most elmesélem, nekem hány gyerekkel a legnehezebb és a legkönnyebb, és miért. De előbb leírom, szerintem miktől is függ ez a könnyűség/nehézség.

1. a gyerek(ek) személyiségétől
2. a gyerek(ek) korától
3. a gyerekek közti korkülönbségtől
4. a szülők teherbírásától
5. a szülők egészségi állapotától

Most a saját tapasztalataimon keresztül bemutatom Nektek, hogy nekem mi volt könnyű/nehéz ezeknek a kritériumoknak a tükrében.

Ha nagyon egyszerűen akarom leképezni, akkor ez történik:
1. nincs gyerek -> van gyerek
2. egy gyerek -> két gyerek
3. két gyerek -> sok gyerek
4. sok gyerek -> több gyerek

Ezek alapján a legmarkánsabb változást az első gyerekes lét jelenti, tehát:

Egy gyerekkel a legnehezebb.

És hogy miért?

Azért, mert itt változik meg gyökeresen a család dinamikája. Már nem két dolgozó ember leszünk, hanem az egyik dolgozik, a másik hirtelen otthon marad, egyedül a kisbabával. Mindenki rutintalan, még az is, aki sok testvérrel nőtt fel, vagy akinek a környezetében sok kisbaba született. Rutintalan a szoptatással, az éjszakákkal, a testi fájdalmakkal, a magánnyal, ami bekövetkezik attól a pillanattól, hogy a másik szülő elmegy dolgozni. 

Mi is rengeteget bénáztunk. Emlékszem, 7 hetes volt Marci amikor először elmentünk sétálni hármasban. A Kopaszi-gátat vettük célba. Mivel én szinte kizárólag fekve szoptattam, vittünk magunkkal egy vastag takarót, hogy majd arra lefekszem, és úgy szoptatok, ha éhes lesz. Először próbáltam ülve, hátha úgy kevesebb macera lesz; nem sikerült, majd fekve. Baromi béna voltam, és nagyon frusztrált, hogy emberek vannak körülöttem. Azt éreztem, hogy mindenki engem néz. Rettegtem, hogy valami ismerős is lát. És pechemre,  persze, egy volt tesitanár kollégám ott ücsörgött a plédjén egy baráti társasággal 3 méterre tőlünk. Nem volt visszaút, mikor rájuk néztem, köszönni kellett. Viszont akkor láttam, hogy nem azzal vannak elfoglalva, hogy én bénázok, hanem azt tippelgették, mennyi idős lehet Marci - szóval, szerencsém volt, nagyon kedvesek voltak. És ilyen nyomi helyzetben ez nagyon sokat segített: hogy kedvesek voltak velünk. Ez volt az első élményem kisbabával, "nyílt terepen". Sosem felejtem el.

Aztán rutintalan az anyuka a szociális területen is: a "játszóterezéssel", a gyerekorvoshoz járással, vagy csak simán az utca emberével való találkozással, azaz bármilyen társas érintkezéssel. Meg kell küzdeni azzal a társas helyzettel, ahol néha szó szerint bombázzák az embert: barátkozni akarnak vele, kérdezgetik, megjegyzéseket tesznek (legyenek ezek pozitívak vagy negatívak). Vérmérséklettől függően kinek kisebb, kinek nagyobb harcok és küzdelmek árán ezeket meg kell tanulni kezelni. Nekem egygyerekes anyaként a "Miért sír?" (Ha tudnám, már nem sírna.) és a "Nincs cumija?!" (Nincs!!!) kérdések fájtak a legjobban, de mindenkinek más esik rosszul.
Egygyerekes anyaként a legfontosabb, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akik támogatnak, megerősítenek, és hogy megtaláljuk azokat a szokásokat, amikben jól érezzük magunkat.

Egyik legkönnyebb: két gyerekkel

Itt már van annyi rutin, ami az életben maradáshoz és a józan ész megtartásához szükséges. Már sok dolog lepereg aminek le kell (beszólások, kéretlen tanácsok, rosszindulatú megjegyzések, ellentétes nevelési és babaápolási tippek). Sokan, akik az első gyermeknél sokat aggódtak, a második gyereknél önfeledtebben tudnak a babáról gondoskodni, és magabiztosak annyira, hogy élvezni is tudják az anyaságot. Én erről az időszakról itt írtam bővebben.

Második legnehezebb: három gyerekkel

Egy kis ugrással a háromgyerekesség a következő nehézségi fok. Ott kezdődik, hogy kettő mellett kell egy (jó esetben) 9 hónapos terhességet végigcsinálni. Azt hiszem, nekem a terhességeimtől diliztek be a nagyobb gyerekeim, és az én türelmetlenségem, fizikai érintésekre való érzékenységem, alap-ingerültségem hatott rájuk úgy, hogy egy nehezebb életszakaszt produkáltak. És arra jöttem rá utólag, hogy nem feltétlenül az életszakasz nehéz, (amiről itt írtam bővebben), hanem én vagyok kibírhatatlan anyuka türelmetlen terhesen. És amikor a baba már kint van, azzal lesz nehezített pálya, hogy egy szülőnek csak két keze van, és hirtelen azzal a kettővel hármat kell fogni, elkapni, terelni. Én ebben az időszakban kettőt pelenkáztam, szerencsére csak egyet szoptattam, de (és itt jön be a korkülönbség) a másik kettő sem volt olyan nagy, hogy képes lett volna egyedül kaját készíteni magának, vagy a fenekét megtörölni. Itt nagyon nagy befolyásoló tényezőnek érzem a korkülönbséget! Minél nagyobb, annál könnyebb; viszont minél kisebb, annál cukibbak, és annál nagyobb hősnek érezheti magát minden anyuka aki nap mint nap végigcsinál mindent a picikkel (innen is virtuális, őszinte elismeréses pacsi!!!). (Természetesen az anyaság már önmagában hős dolog, függetlenül mindentől!!!)

Második legkönnyebb: a négygyerekes lét

Furcsán fog hangozni, de nekem megkönnyebbülés volt, hogy négyen lettek. Ez egy páros szám, tehát később majd mindenkinek lesz párja a játékban (reményeim szerint). A nagyok pedig már vannak annyira nagyok, hogy simán tudnak vigyázni egymásra, míg összedobok egy kaját. A nagy vagy a középső ki tudja törölni a legkisebb előttinek a fenekét, ha épp szoptatok. Tudnak hárman csendben játszani, tudnak egymásnak kaját adni a hűtőből. Simán valamelyiknek a kezébe nyomhatom a picit, amíg elmegyek wc-re, vagy tusolni, esetleg hajat mosni (!) - ami egygyerekesként két napi logisztikával és Apjuk jelenlétében valósult csak meg. :D Sőt, olyannyira szuperek a nagyok, hogy van olyan, hogy egy-egy átordított éjszaka után alszom a kicsivel délután - míg ők a mellettem levő szobában házit írnak, játszanak, mesét néznek. (Ilyenkor persze hallok mindent, hiszem, hogy egy anya nem tud olyan mélyen aludni, hogy ne ébredne fel, ha baj van.) Szóval nekem nagyon bejött a mostani állapot és igazán, őszintén, önfeledten tudok boldog lenni ennyi gyerek mellett. A másik dolog, ami most nekem nagyon jó, (de ezt befolyásolja a nagyok életkora), hogy most, hogy kettő ovisom és egy sulisom van, én úgy tudok délelőttönként pár órára "egygyerekes" lenni újra, hogy már "négygyerekes" rutinnal csinálom, és így igazán nagyon élvezhető!

Én csodálatosnak tartom ezt a körforgást: nehéz-könnyebb-nehezebb-könnyű. De persze ez csak az, ahogy én megéltem ezeket az időszakokat. Szeretném itt jelezni, hogy minden elismerésem az ikres szülőké, a speciális gyerekeket nevelő szülőké!!!! Nekik természetesen sokkal nehezebb lehet, mint nekem...

Egyébként pedig meg kell jegyeznem, hogy a gyerekek személyisége nagyon sok mindent meghatároz, vagy sok mindenre hat. Egy könnyű első gyerek mellé biztos könnyebb másodikat vállalni. A korkülönbség pedig megint egy olyan dolog, ami nehezítő és könnyítő faktor lehet. Pl. tizensokéves nagyokra simán rá lehet bízni a kicsiket. Szerencsére én nagyon sok "nagyonsokgyerekes" családot ismerek, és láttam, milyen szuperül tud ez működni, és valahol én nagyon erre vágytam. De mindenkinek magának kell érezni, mennyi esik jól neki, és az a legjobb, ha akkor születnek a testvérek amikor főleg az anyuka készen érzi magát az érkezésükre. És nagyon-nagyon fontosnak érzem megjegyezni, hogy fájó aranyérrel, szülés utáni sebekkel, nyilalló derékkal/háttal, tönkrement csuklóval/csípővel nagyon nehéz élvezni az anyaságot. Tehát nagyon-nagyon fontos, hogy egy anyuka regenerálódjon a szülés után amennyire csak tud! Mert fájdalom nélkül sokkal többet bír és sokkal könnyebben mosolyog a gyerekére is, meg a világba is.  

Alvási és altatási szokásaink

Nemrég beleszaladtam egy altatást boncolgató beszélgetésbe a facebookon, és elgondolkoztam, hogyan is alakultak nálunk ezek a dolgok. Arra jutottam, hogy nagyon hálás vagyok a gyerekeimnek, mert négyen négyféle alvási mintát mutatnak, így tehát négyféle technikát kellett megtanulnunk és alkalmaznunk eddigi szülői pályafutásunk során.

#1
A legnagyobb gyermekünkhöz csak nekünk, szülőknek kellett alkalmazkodunk, így viszonylag könnyű dolgunk volt. Sokszor volt, hogy délelőtt volt már jócskán, mikor felébredtünk, és sokszor aludtam vele napközben. Éjszaka viszont volt, hogy ébren volt akkor, mikor az Apukája hazajött a munkából, akkor ő ugyanis 3 műszakban dolgozott... Marcinak babakorában este 8-10ig volt egy ordítós etapja (puki-büfi-séta-ringatás), ezt csak az Apja tudta hatékonyan csinálni, én ugyanis a szülés után elég gyenge voltam, 5 percig nem bírtam állni, nemhogy órákig büfiztetni. Ez 2-3 hónapos kora körül elmúlt, és attól kezdve éjjel aludt (persze szoptatni keltünk, de ez csendben félálomban megtörtént és nem volt megterhelő egyáltalán, akkor sem, ha teszem azt, 6x keltünk), viszont nappal csak 30 perceket aludt, de azt többször. És nagyon sokszor éreztem azt, hogy nekem ezek a 30 percek semmire sem elegek. Ez kb. 1 éves koráig volt így, után "állt be" a délelőtti-délutáni alvásokra. Marcinak 2 éves korában született testvére - ez szerintem sokban befolyásolta az ő alvását (is). A délutáni alvást ekkor kezdte elhagyogatni, fokozatosan. Ez alatt azt értem, hogy pl. egy héten 1-2x nem aludt, utána harcok árán másnap aludt egy órát, de egy alvós-délutános nap után már csak fél órát vagy egyáltalán nem aludt, aztán a következő nap megint egy nagyobbat aludt. Azt tudom mondani, hogy 3-3,5 éves korára már egyáltalán nem aludt délután, és ekkoriban este 8kor fektettük le a gyerekeket. Most, hogy már lassan 9 éves lesz (te jó ég!), az este 9 órás fektetés korai neki, és olyan f10-10 körül tud csak elaludni.

#2
Berci úgy aludt, mint ahogy a "nagy könyvben meg van írva". Evett, aludt, mosolygott. Vidáman kelt és gond nélkül elaludt magától. Hozzáteszem, hogy az összes gyereket szoptatva altattam - ez az egy "receptem" van, és soha nem csinálnám másképp. (Persze csak addig amíg szoptattam - utána ezt felváltotta az összebújás, amikor valamimet fogták a gyerekek, úgy aludtak el, de erről később.) Bercinek alapból megvolt a saját ritmusa, nagyjából az, amit "elvárnak" minden más gyerektől a régi berögződés szerint - így aztán nem sokan kekeckedtek velünk. :D Berci is nagyjából 3-3,5 éves volt mikor már nem aludt délután, cserébe viszont este 8kor szinte koppra közölte, hogy ő álmos, és ment aludni. Ő most 6,5 éves, és továbbra is ilyen. Kevés elég neki, hogy kiegyensúlyozott legyen, és viszonylag önálló az alvásában.

#3
Lócinak hétköznap sajnos már az ovis ritmushoz kellett igazodnia. Így ő gyakran ébresztve volt reggel (amit én sosem szerettem csinálni - alvó gyereket mindig szerettem békén hagyni, addig aludni hagyni amíg fel nem ébred magától). Lóci újszülött korában volt szintén az este ordítós időszak, nagyjából 9-11-ig. Ez ugyanúgy lecsengett, mint Marcinál. Viszont ekkor már volt hogy téptem a hajam a tehetetlenségtől, hogy ő ordít, a többiek meg aludnának - és aludtak is, sosem ébredtek fel a Lóci-ordításra szerencsére, de én nagyon ideges voltam. Lóci évekig babakocsiban aludt délután, amíg összeszedtem a tesóit az oviból/suliból, de amíg kicsi volt, még néha át is tudtam tenni a babakocsiból az ágyba, és még ott is ráhúzott egy órát. Ő volt tehát az egyetlen akinek valóban szüksége volt a nagy alvásra délután - az idei karanténig aludt 1-1,5-2 órákat. Az egészben az volt még a szép, hogy ő még így is szépen elaludt mindenkivel együtt 9 óra körül.

 

#4
Ezek után pedig jött Vencike, aki megmutatta, hogy milyen is tud még lenni a (nem)alvás. :D Az ő ordítós időszaka ugyanis 2 hónapos koráig elég gyakran az éjszaka kellős közepére tehető, vagy ami még annál is sokkal rosszabb volt, hajnali 3-5ig, ami rendesen taccsra tud vágni. Szerencsére ebből kevesebb jutott, azt hiszem, neki a hajnai 1-ig való ébrenlét a műfaja - ami még épphogy bírható, bár a másnapok azért nem a szorgos, pörgős, hatékony házvezetéssel jellemezhetők. :D

Ja, és az egész, amitől ihletet kaptam, az pont az oviban alvás/nem alvás témája volt. Nekem az a kiváltságos helyzet adatott meg, hogy hazahozhattam minden gyerekemet ebéd után, és tudom, ez azoknak nagyon szívfájdító lehet, akik dolgoznak, tőlük elnézést kérek. Én azt látnám jó megoldásnak egyébként, hogy az oviban lehessen "nem-alvó" szoba, ahova fakultatívan lehetne menni, és akkor sok szülőnek lenne könnyebb dolga, de azt is tökéletesen értem, hogy a mi ovis rendszerünkben nincsen erre kapacitás sajnos (sem annyi óvónéni, dadusnéni, vagy éppen csoportszoba).

 

Összességében azt tapasztaltam, hogy a csend, a sötét, az összebújás nagyon jót tesznek. Mi az esti mesét és lámpaoltást követően már nem nagyon szoktunk megszólalni. Ott voltunk velük mindig míg elaludtak (a nagyokkal is még most is néha, bár már nem mindig). És nekem minden gyerekem fogott rajtam valamit, amikor már nem szoptattam őket. Van két hajazós gyerekem, és egy aki a mellemet fogta. Plüssállathoz csak egyikük ragaszkodik, cumit egyiknek sem adtam, az ujját csak egy szopta, de csak a fogzás idejéig. Alapvetően nagyon szeretek a gyerekekkel együtt aludni, aztán mikor már túl sokan vagyunk és nem férek el, akkor egyet-egyet kiteszek. De a kicsik velünk szoktak aludni. Ha tehetném egy irtózatosan nagy ágyon aludnék mindegyik gyerekkel és Apjukkal, de ehhez lassan egy szobányi matrac kéne... :) Egyelőre ennyi a mérlegünk, kíváncsian várom, van-e új a nap alatt. :D :D

 

Otthonszülésem története

A racionális előzmények
Mikor idén januárban kiderült, hogy kisbabát várunk, már megtaláltuk álmaink házát Ürömön, és tudtuk, hogy el fogunk költözni Budapestről. Tudtuk, hogy a nőgyógyász akinél a nagyokat szültem már nem vezet szülést. Sejtettük, hogy ha Lóci 2,5 óra alatt megszületett, akkor a negyedik baba is nagy valószínűséggel gyors menet lesz, a rokonok nem is érnének ki hozzánk időben, hogy vigyázzanak a nagyokra... Egyéb esetben pedig hogy nézne ki, hogy Apjuk bepakolja a három gyerekét, a vajúdó feleségét az autóba, majd beállítunk egy kórházba öten (!), hogy akkor "Bálinték megjöttek szülni!". :D :D :D

A másik titkos előzmény
Csupán az én fejemben létezett. Ennek két nagyon fontos szereplője van. Az egyik azoknak a szülésvideóknak a varázsa, ami tudatosította bennem, hogy az általam természetesnek és háborítatlannak megélt/hitt kórházi szüléseimnél lehetséges sokkal, de sokkal gyengédebb születés! Ezeket látva fogalmazódott meg bennem egy erős vágy, hogy nagyon-nagyon szeretnék egy ilyet átélni. A másik tényező pedig egy konkrét személy, Vass Gabi. Ő talán nem is emlékszik rá, de bennem nagyon mély nyomot hagyott. Egyszer még mikor Marci volt kisbaba, a Mester utcán láttam őt sétálni a lányaival a Brumi Maci Bababolt előtt, rám mosolygott és köszönt nekem. Hogy tudta-e, ki vagyok, nem tudom. Viszont én tudtam, hogy Ő kicsoda. Akkoriban a Szent Imre Kórházban dolgozott, ahol én a nagyokat szültem, és elképzelhetőnek tartom, hogy találkoztunk mi bent a kórházban azalatt a 15 óra alatt, míg Marci megszületett, bár nekem ott nagyon sok arc, név és személy homályos maradt. Aztán teltek-múltak az évek, és megtudtam, hogy Gabi már nem dolgozik a kórházban, és nagyon megrendített a története. Lélekben én is ott voltam a tüntetésen... Aztán megint elmúlt pár év, és a Másállapotot a szülészetben által szervezett szükségtelen szülészeti beavatkozások elleni tüntetésen odamentem Gabihoz, és elmondtam neki, hogy mennyire fantasztikusnak és fontosnak tartom a munkásságát, és hogy nagy vágyam, hogy egyszer szüljek Nála, bár akkor elég távoli álom volt egy negyedik baba a családunkban...

Így aztán mikor bekopogtatott a negyedik gyermekünk, felvetettem Apjuknak, hogy mi lenne, ha ő már az új otthonunkban születne. Felhívtam Gabit és elmondtam neki a paramétereket. Annyit mondott, hogy szerinte Apjuk ne azzal foglalkozzon, hogy autót vezet, hanem hogy mellettem legyen a szülésnél. És innentől bejártuk azt az utat, ami az otthonszüléshez vezet: bábapraxis-választás, előkészítő előadások, "tanfolyamok", beszélgetések, vizsgálatok. A technikai dolgokról majd később szeretnék írni, addig akit érdekelnek a részletek, itt olvasgathat: https://www.mindenholjo.com/

A szülés
Nagyon izgultam, hogy melyik nap, milyen napszakban, hol érnek majd az első fájások, vagy vajon az utcán folyik-e el a magzatvizem, esetleg a fiúk fociedzésén... :D Izgultam, hogy ki lesz velem akkor éppen... Nagyon-nagyon reméltem, hogy Apjuk velem lesz... A nagy izgalom mellett azért bíztam benne, hogy Vencike tudni fogja az alkalmas időpontot, éppen úgy ahogy a nagyobb tesói is szinte tökéletesen időzítettek. (Marci például Apjuk hosszú váltós műszakjában született, Berci akkor indult el mikor Marci este a szüleimnél aludt, Lóci pedig amikor még mindenki aludt, így reggelre mindenki beért ahova kellett: anyukám hozzánk, mi a kórházba, a gyerekek az oviba. :) )
Csütörtökön persze megvolt a fociedzés, de kibírtam. :D Csak estére lettem nagyon hisztis, mondtam a nagyoknak, hogy mindenki aludjon az ágyában, mert már nem férek el, és még a lefekvés utáni facebookozáshoz sem volt kedvem, elaludtam 21.00-kor... Arra ébredtem olyan 22.30 körül, hogy fájásaim vannak, de voltak már ilyenek nemrég, és nem lett belőle semmi, viszont ahogy jöttek, éreztem, hogy erősebbek. 23.00-kor kimentem Apjuknak szólni, hogy úgy készüljön, hogy aznap nem alszik. ;) A jól bevált meleg fürdős teszttel megnéztük, hogy erősödnek-e a fájások, és mivel úgy tűnt, igen, fél éjfél körül szóltunk Gabinak, hogy esemény van. Innentől nekem elveszett az időérzékem. Csak képek vannak, meg hangok, mozdulatok... Arra emlékszem, hogy mikor Gabi és Móni megérkeztek, én a nagy ágyban feküdtem. Apjuk átvitte az alvó gyerekeket a gyerekszobába, és elkezdődtek az előkészületek: fólia a lepedő alá, dekubitusz lepedők, törölközők... Mivel épp aznap töltöttem be a 38. hetet, és annyira nem készültem túl a dolgot, csak félig voltak összekészítve a cuccok, és szegény Apjuk rohangált a ruhaszárító, az utazótáska és a költözéses dobozok között. Nekem innentől olyan emlékeim vannak, mintha ólom lábon járt volna az idő... Lassan haladt Vencike (legalábbis szerintem), és ami neki jól esett volna: hogy én guggoljak le, az nekem nem esett jól, így aztán a kádban landoltam, ami szintén nagy álmom volt (egy meleg medencés szülés)... Mikor a szülésről beszélgettünk itthon, felmerült, hogy a nagy gyerekek hol legyenek, és én kategorikusan kijelentettem, hogy ha ébren vannak, akkor velünk! És mindemellett Bercinek azt is megígértem, hogy ha tudok vízben szülni, akkor ő kaphatja el a kisbabát. És csodák csodája, valahogy úgy alakult, hogy Berci kijött a szobájukból mikor én már a kádban feküdtem és végignézte a kistestvére születését. Mikor már a feje kibújt, Gabi mondta neki, hogy megsimogathatja - és meg is simogatta a kis hajas buksiját. Ettől a pillanattól kezdve olyan szoros kötelék van a két gyerek között, hogy álom nézni őket. Csak halkan jegyzem meg, hogy Vencikének a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór és ez semmilyen komplikációt nem okozott, a szívhangja végig jó volt! Ami pedig a megszületését követte, az maga a mennyország. Megkaptam a kisbabámat a mellkasomra, odajött Marci és Lóci is körénk, megnéztük, hogyan pulzál még a köldökzsinór, megvártuk, míg megszületik a méhlepény, végre láthattam a saját méhlepényemet! Elmeséltük a gyerekeknek, hogy mi hogyan funkcionált a méhen belül. Annyira édesek voltak a gyerekek, olyan vicceseket mondtak. :)
Berci: - Anya, most hogy már nincs baba a pocakodban, mehetsz futni!
Lóci, rácsodálkozva: - Anya, lyukas a puncid!
Szintén Lóci, mikor látta a betétemet: - Anya! Bepisiltél? - Nem. - Ja, akkor csak a vér?
Annyira hiszek abban, hogy a gyerekek a részesei kell hogy legyenek életünk legeslegszebb élményének, és hogy a későbbiekben mekkora segítség lesz nekik ezekből a tapasztalataikból táplálkozni. Gyönyörűen sikerült ez a nagy álmom, köszönöm mindenkinek aki hozzájárult, hogy átélhettem! Először is Apjuknak, aki egy bástya mellettünk, és aki minden elképzelésemben támogatott az összes terhességem során! Gabinak és Móninak akik ilyen széppé tették nekünk Venci születését, és a gyerekeimnek, hogy itt vannak körülöttünk! Valamint a családjainknak, akik félretéve minden aggodalmukat, támogató közegként álltak mellettünk lélekben és szavakkal is!

Ezt a bejegyzésemet Vass Gabinak dedikálom.

A tartalom felhasználható bármilyen otthonszülést támogató platformon. Vigyétek hírét, hogy mindenhol jó, de a legjobb: otthon <3

Költözés 3,5 gyerekkel, avagy hogyan lettünk pestiekből vidékiek

Az előzmények közé az tartozik, hogy Apjuk már évekkel ezelőtt el akart költözni kertes házba. Mivel én gyakorlatilag Budapesten nőttem fel (5-19 éves koromig a VII.kerületben laktam, előtte Százhalombattán), ezért nekem teljesen normális közegem volt a IX.kerület, Mester utca... Szerettem a nyüzsgést, a nagy épületeket, hogy minden van egy utcán belül (hentes, zöldséges, 3 SPAR, orvos, védőnő, gyógyszertár, bank, tömegközlekedési lehetőség és így bárhova el tudtam jutni 30 perc alatt). Már vártuk Marcit, mikor megvettük a lakásunkat, egy III.emeleti 60nm-es, szép világos kis otthont. Aztán telt-múlt az idő, kialakultak a játszótéri/óvodás/iskolás ismeretségek és barátságok 9 év alatt. Ha végigmegyek az utcán, nagyjából húszan köszönnek nekem és én nekik: jó volt ez az "otthonérzet". Aztán idén tavasszal jött a karantén, és öten szorultunk be a (most már igencsak kicsiknek bizonyuló) 60nm-es lakásunkba, és mozdulni sem tudtam a szétszórt LEGOktól, és a lakásban tartott cuccoktól és természetesen az ismerősökkel sem lehetett találkozni.

 

Időközben, egészen pontosan 3 éve, elkezdtünk házakat nézni: Budapest kertvárosi kerületeiben, majd az agglomerációban. Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, megnéztünk vagy 30 házat az elmúlt 3 évben. Nem titkolom, én voltam a szűk keresztmetszet, 5 perc alatt meg tudtam vétózni bármilyen házat, bármilyen okból, így szegény Apjuk sokszor nagyon csalódott volt és reménytelen, hogy nekünk sosem lesz családi házunk. De én hittem benne, hogy lesz egy ház, ami tökéletes lesz, amibe beleszeretünk, és ami ránk vár. Így aztán Zugló, Rákospalota, Csúcshegy, Solymár, Piliscsaba, Pilisvörösvár, Zsámbék, Pomáz után teljesen véletlenül Apjuk rátalált egy régi felújított parasztházra Ürömön. Szerelem volt első látásra! Nagyon örültem, hogy ez volt a legközelebb Budapesthez, így Apjuk csak 15 perccel később ér haza a munkából, mint a másik lakásba, és mert a település is rögtön megtetszett. Volt olyan város, aminek valahogy az atmoszférája nem jött be nekem, és noha Ürömöt nem ismertem egyáltalán, valahogy egészen más érzés volt.

Egy brutálisan hosszan elhúzódó adás-vétel után végre itt vagyunk, immáron 2. hete. Minden várakozásomat felülmúlta az itt-lakás, és ahogy egy kedves barátunk mondta, én is méterekkel a föld felett lebegek, annyira bejött nekem a változás. Először is, nagyon szuper, hogy van hely, mert most 60nm helyett 151nm-en tudnak rohangálni a gyerekek, meg elférnek a cuccok. :) Aztán csodálatos a csend, a jó levegő, a kert, a környezet. És megdöbbenve tapasztaltam, hogy miután elvittem a gyerekeket suliba és oviba, bevásároltam a Coopban, a zöldségesnél és a hentesnél és hazaértem, még mindig csak 08.00 óra van, és nem 09.00... Nekem a gyerekek intézményből való begyűjtése délben kezdődött: Lócit akkor még babakocsiba ültetve nekivágtam a Mester utca-Vágóhíd utca-ovi-Vágóhíd utca-Mester utca-Lónyai utca-suli-Lónyai utca-Mester utca-otthon körnek. Ez nagyjából 14.30-cal végződött... Elképesztő a különbség, hogy itt percek alatt itthon vagyunk. Egyébként is a gyerekekkel való közlekedés volt a mumusom: hiszen nekik sem poén, nekem sem az, és a többi járókelőnek sem, akik négyünket kell hogy kerülgessenek az utcán.

 

Maga a költözés napja nem volt durva, de az azt megelőző időszak nem volt könnyű. 3 gyerekkel, terhesen csináltuk végig, Apjuk többnyire dolgozni járt, de volt szabadságon is. A hétköznapok úgy néztek ki, hogy reggel elkezdtem bepakolni amennyi dolgot csak tudtam, majd mikor a gyerekek kezdtek megőrülni, elindultunk banános dobozokat szerezni a Mester utcai SPARokban és zöldségesektől, vettünk reggelit, játszótereztünk, vettünk ebédet az alattunk levő kifőzdében, majd otthon megebédeltünk, én folytattam a pakolást, a gyerekek egy darabig játszottak, én néha ledőltem pihenni, majd délután az előbb említett kör ismétlődött, azzal a különbséggel, hogy addigra már egy nagy csapat gyerek kint volt a játszótéren, akikkel a fiaim annyira összehaverkodtak, hogy este 20.00-20.15-ig kint fociztak. Ezt a társaságot nehéz volt elengedni, meg valahogy megvolt a romantikája ennek a félig búcsúzófélben levő tengődésnek, hiszen egész nyáron bizonytalan volt, hogy mikor tudunk költözni és persze megvolt az az érzés, mint amikor egy nyári táborban a legutolsó este kovácsolódik össze legjobban a csapat... Kicsit fájt a szívünk az itteni barátokért, de végül nagy megkönnyebbülésemre sikerült megcsípni az augusztust és sulikezdés előtt megérkeztünk Ürömre. Ez úgy nézett ki, hogy a gyerekek és én voltunk az előőrs, a takarítóbrigád, akik előkészítették a helyet Apjuk és a dobozok érkezésének. Na, ez egy igazán feszített tempójú erőfeszítés volt non-stop. A takarítás maga sem volt semmi, igencsak nagy a különbség 60nm és 151nm között :D, valamint azzal volt tarkítva a munka, hogy "ezt kérek, azt kérek, hol van ez a játék, X elvette a LEGOmat" stb. Viszont estére álltak az ágyak, és egészen jól sikerült a takarítás is. Éjjel egyikünk sem nagyon tudott aludni az izgalomtól, és kattogtak az agyak, hogy mit hogy hova szeretnénk pakolni. Izgalmas, jó időszak volt. Az első héten kezdtek kijönni a hiányosságok, így szinte minden nap vártunk egy mesterembert aki vizet, villanyt, kazánt szerelni jött. Még szerencse, hogy erre maradt egy kis nyárvégi hetünk. A suli-, és ovikezdés nagyon izgalmas volt, mert ez volt az a dolog, ami leginkább aggodalommal töltött el. Az előző ovinkat és sulinkat ugyanis annyira körültekintően választottuk meg, hogy a kerület több intézményének minden osztályát és csoportját megnézve döntöttünk. Ürömön viszont a karantén-helyzet miatt sem lehetett intézményt/nyílt napot látogatni, és amíg nem volt lakcímkártyánk, még az sem volt biztos, hogy itt kezdjük a szeptembert. Így aztán gyerekek a mély vízbe alapon: került mindenki ahova befért. Jelenleg az ismerkedős időszakban vagyunk, azt tudom mondani, hogy az ovi a két kisebbnek sima ügy volt. Marcinak már voltak szorosabb barátságai a régi iskolájában, meg őt egyébként is érzelmileg jobban megviselik a változások. Neki nehezebb, de bízunk benne, hogy minden a legjobban alakul. 

 

Egyelőre nagyon-nagyon boldogok vagyunk itt, élvezzük a vidék szépségeit, és tulajdonképpen az itteni munkák is jó érzéssel töltenek el, mert minden szépül körülöttünk. Így a babavárás legutolsó hetei is nyugalmasabban telnek, noha én erre hónapokat akartam szánni, így alakult, igyekszünk ezt is a legjobban csinálni. :)