Megosztó téma: a nyilvános szoptatásról

Mi, nők, nem vagyunk egyformák. Valaki szőke, valaki barna, valaki szeret tűsarkúban járni, valaki a lapos szandált kedveli. Valaki felvesz mélyen dekoltált felsőt, valaki utálja; valaki a garbót kedveli, valaki úgy érzi megfullad benne. Valaki nyáron sem vesz rövid szoknyát, valaki télen sem hord sapkát. Hogy jön ez a szoptatáshoz? Hát, úgy, hogy az, hogy ki mit vesz magára, az mindenkinek a magánügye. Az, hogy ki hogyan szoptatja a babáját, az is ugyanígy a magánügye. 

Ebben a témában nem árt, ha tisztázunk néhány tényt, aminek hiánya/félreértelmezése a konfliktus forrását képezi:

1. A legelső érv mindig az a nyilvános szoptatás ellen, hogy a szoptatásnak egy intim együttlétnek kell lennie. Ezzel a világon minden anya egyetért szerintem. Itt pont azzal van a baj, hogy az intim együttlétnek nincsenek megfelelő feltételei pl. egy játszótéren, egy étteremben, a vonaton, stb. Illetve nincsen annyi idő, hogy megtalálja a család a szoptatásra legalkalmasabb helyet (pl. egy nyaralás alkalmával).
2. A nyilvános szoptatás nem arról szól, hogy az anyukák szeretik lengetni a cicijüket nyilvánosan, mert az a hobbijuk, vagy a szülés utáni hormongőztől azt hiszik, nekik mindent szabad. Itt megint csak arról van szó, hogy jobb hely híján kénytelen egy anyuka mások szeme láttára szoptatni a babáját.
3. A "mások szeme látta" pedig szinte ugyanakkora diszkréciót jelent, mint ha egy strandon megjelenik valaki bikiniben és látszik a melle formája, ugyanis a babák feje tökéletesen eltakarja a mellnek nagy részét, szinte egészét (adottságoktól függően).
4. A nyilvános szoptatás szorosan összefügg az igény szerinti táplálással. Ha valaki hallgat az ösztöneire és vállalja, hogy újszülött babáját, csecsemőjét és gyermekét igény szerint szoptatja, előbb-utóbb adódik olyan szituáció, ami a komfortzónán kívül esik. Ekkor lép életbe az 1. pont megint. (Az igény szerinti szoptatás melletti érvekről később.)
5. Ahogyan az öltözködésnek is megvannak mindenkinél az egyéni stílusjegyek, szoptatni is mindenki másképp szoptat - nyilvánosan is. Valaki eltakarja a baba fejét, valaki a mellkasát, de van, akit ez zavar, és húz magukra semmilyen textíliát. Mindenkinek szíve joga választani.
6. Valakinek belefér a nyilvános szoptatás, valakinek nem. Ezt is teljesen el kell fogadnunk.
7. Ahogyan azt is, hogy mindenkinek megvan a véleménye a nyilvános szoptatásról. Azonban a másik embert/nőt/anyát minősíteni, megbélyegezni, meggyőzni akarni semmi értelme. Fogadjuk el, hogy én így csinálom, ő úgy csinálja, és ezzel nem is kell erről többet vitatkoznia senkinek. :)

Saját tapasztalat: első gyermekem pár hetes volt, mikor kimozdultunk a Kopaszi-gátra. Akkor én még csak fekve bírtam szoptatni, mert úgy volt kényelmes (úgy nem fájt). Hatalmas szerencsétlenkedés árán Marcit sikerült megetetni. :) Viszont nagyon kényelmetlenül éreztem magam, így maradt az otthonlét, illetve az, hogy 2db (!!!) olyan baba-mama közeget találtam a környezetünkben, ahol természetes volt, hogy lehet szoptatni, és mi 5-6 hónapig kizárólag ide jártunk. A későbbiekben kezdtem megszokni az új helyzetemet (ti. hogy anya lettem, és éjjel-nappal szoptatok) és eldöntöttem, hogy engem nem fog visszatartani mások negatív véleménye, hozzáállása attól, hogy jól érezzem magam, így egyre több helyre merészkedtünk el családilag, és ha a baba éppen szopizni akart, hát megetettem. Hozzáteszem, hogy a férjem teljes támogatása nagyon sokat segített, hogy lelkileg teljesen felszabadultan tudjam érezni magam!!!
Mikor a második gyerekünk megszületett, nem volt kérdés a nyilvános szoptatás. Márciusi gyerek lévén, mi a nagyobbal pont a kicsi születésnapja körül kezdtünk megint egész délelőttöket a játszótéren tölteni. Én úgy döntöttem, hogy nem fosztom meg a nagyot a délelőtti programjától csak azért, mert az öccsét meg kell etetnem. Mi nem rohantunk haza szoptatni, hanem én szépen a padon megszoptattam a kicsit, majd játszottam tovább a naggyal. Nekünk ez jött be. Én ettől voltam felszabadult és boldog, és a gyerekeimnek is így jutott mindenből a legtöbb: odafigyelésből, szeretgetésből, türelemből. Hozzáteszem, kaptam olyan beszólást ebben a témában, hogy milyen önző vagyok, és hogy ez az egész rólam szól. Azt tudom erre mondani, hogy ha én frusztrált vagyok, még a tejem is megcsappanhat és annak a baba látja a kárát. Így hát persze, hogy valamilyen szinten rólam szól, hiszen én táplálom a saját gyerekemet, tehát fontos szempont, hogy az anya is jól érezze magát. A babának pedig a legfontosabb és sokáig egyetlen igénye, hogy akkor kapjon anyatejet, amikor ő akarja.
Még egy érdekes tapasztalat: egy ordító kisbabára sokkal többen bámulnak és tesznek megjegyzést pl. egy tömegközlekedési eszközön, mint egy csendben és viszonylag láthatatlanul szopizó babára.

Az igény szerinti szoptatásról: azért írtam, hogy valaki vállalja, hogy igény szerint szoptat, mert valakinek ez nyűg/teher/frusztráló tényező lehet. Az igény szerinti szoptatás sok váratlan és kellemetlen helyzetet idézhet elő és nagy rugalmasságot kíván. Akinek mégis ez az útja, azt el kell fogadnunk. Egy dolog biztos: a babának teljes bizonyossággal állítom, hogy jó az igény szerinti szoptatás. És mindez: az igény szerinti szoptatás, a közösségben szoptatás volt a természetes és az alap nem is annyira régen, mint hinnénk.

Egy másik kérdés, ami felmerülhet: meddig van létjogosultsága a nyilvános szoptatásnak? Természetesen a kizárólag anyatejjel táplálkozó kisbabának a nyilvános szoptatását kevesebben kérdőjelezik meg, mint egy 2 éves gyermek szoptatását. Azt már szerintem mindenki tudja, hogy a szoptatásnak nem csupán táplálás szerepe van, hanem vigasztal, szomjat olt, megerősít (hogy igen, Anya itt van), biztonságot nyújt, fájdalmat csillapít. Minden anya ő maga ismeri a gyermekét a legjobban, és ő tudja, mikor mire van a gyermekének szüksége.
Saját tapasztalat: 6-7 hónapos korukig csak anyatejjel tápláltam a gyerekeimet és 1,5 éves korukban éreztem úgy, hogy nem feltétlenül a mellemre van szükségük, és a figyelmüket sikeresen el tudtam terelni mással, így innentől kezdve helyzetfüggő volt, hogy szoptattam-e őket vagy nem pl. a játszótéren. Lehet, hogy ha megütötték magukat, elég volt egy puszi is. Azonban én úgy éreztem, hogy azzal teszek jót, ha hozzájuk és az igényeikhez igazodom.

Nő vagyok, anya vagyok. Barna a hajam, nem bírok tűsarkúban járni, nem érzem jól magam zárt nyakú pólóban, imádom a túraszandálomat és a rövid szoknyáimat, utálom a sapkát, de télen felveszem. És igény szerint bárhol, bármikor fesztelenül megszoptatom nyilvánosan (is) a gyermekeimet. És elfogadom, hogy más nem így érez vagy nem ezt vallja.

Hitvallásom a gyermeknevelésről

A gyermekvállalás után a második legkényesebb téma szerintem a gyermeknevelés. Minden anya és apa másmilyen családból jön, mást visz magával a párkapcsolatába és így a gyermekének is mindenki mást ad át. Mások az értékrendek, mások a családjaink. Szerintem nincs egyetlen minta amit minden családra rá lehetne húzni, hogy így és így kellene csinálni. 

Amit én a legfontosabbnak tartok: senkinek nincs joga ítélkezni a másik ember gyereknevelését illetően. Szépen, otthon a férjének/párjának/partnerének elmondhatja bárki a véleményét, de igazságosztáshoz senkinek nincs joga, én úgy gondolom. Lehet, hogy valami nem tetszik, valamivel nem értünk egyet, mi másképpen csinálnánk, de hogy minősítsünk másokat - az véleményem szerint nem fair.

Létezik millió gyermeknevelési szakkönyv. Ahogyan azt már leírtam itt, én nem nagyon olvastam direkt a gyermeknevelésről. (Azon kívül amit ebben a témában gyógypedagógiai és pedagógiai tanulmányaim során megtanultam.) Abban azonban biztos vagyok, hogy nagy hasznunkra válik, ha több tudás birtokába jutunk.

Úgy érzem magamon, hogy gyermeknevelés kérdésében én nagyon sokat tanulok más anyukáktól, akiknek pl. nagyobb gyermekei vannak, de bárki mástól is - csomó trükköt, tippet, ötletet tudok ellesni és sokszor kérdezem meg őket és kérek tőlük tanácsot. A rengeteg információból kiszűröm, hogy mi az amit én használni és alkalmazni tudok, és máris annyival több lettem.

A legérdekesebb pedig, amire mostanában jöttem rá, hogy gyermeket nevelni a saját gyermekeim tanítanak meg!!! A nagyobbik fiam nagyon hasonlít rám, és neki pontosan tudom a pillantásából, hogy mire vágyik, és hogy hogyan kezeljem. Mivel ennyire hasonlít rám, nála nem okoz nagy fejtörést, hogy melyik problémáját hogyan oldjam meg, mert vagy eszembe jut rögtön egy hasonló szituáció az én gyermekkoromból, vagy csak simán elképzelem, hogy én mire vágynék ugyanabban a helyzetben. A kisebbik fiam egy teljesen más személyiség, aki teljesen másképpen reagál minden addigi "bevált módszeremre" - ami nem is igazán egy kifejezett módszer, csupán az én reflexszerű hozzáállásom a bátyjához, amit rá is rá akarok húzni - és jéé, nem működik. Őt tehát nekem kell megtanulnom, hozzá nekem kell igazodnom. És az ilyesmire szerintem nincsenek könyvek, hanem maguk a gyermekeink tanítanak meg minket jól kezelni őket. Minden gyerekben van egy "gomb" (pl. egy kedves mondat, egy határozott NEM, egy elterelő játék, egy mese amivel megnyugtatni akarunk), amit ha "megnyomunk" (a kellő időben a kellő módon ellőve), a gyerkőc "(együtt)működik". Ezeket a "gombokat" kell nekünk megtalálnunk a gyerekeinkben és akkor könnyebb lesz minden. Ráadásul egy családon belül is ami az egyik gyereknek jó és hasznos "nevelési eszköz", az a másiknál lehet, hogy teljességgel haszontalan! (És én pontosan emiatt gondolom úgy, hogy nem szabad ítélkezni más szülők fölött, mert mi nem ők vagyunk, az ő gyerekük pedig nem a miénk - miért is lenne rájuk érvényes mindaz, ami nekünk/velünk működik.)

Éppen ezért nem lehet szerintem "módszereket" úgy eladni, hogy az majd megoldás lesz minden helyzetre és minden gyerekre, nem beszélve az olyan hozzáállásról, hogy "így és így kell gyereket nevelni". Ahogyan rám pl. nagy a 38-as ruha, vagy kényelmetlenül érzem magam piros miniszoknyában és azonnal hasra esnék tűsarkúban, így a gyerekekre sem lehet ráhúzni egy-egy ilyen módszert.

Van sok olyan mondat, reakció, hozzáállás, amivel egészen biztosan jót teszünk a gyermekeinkkel, és ezek a lényeg. Szerintem a következők ilyenek:

- Ha sokszor elmondjuk nekik, mennyire szeretjük őket.
- Ha sokszor elmondjuk, hogy milyen büszkék vagyunk rájuk.- Ha felemeljük és megpusziljuk őket, amikor arra van szükségük.- Ha nem sürgetjük őket, és megvárjuk a tempójukat (pl. beszédfejlődéssel, szobatisztasággal stb.)
- Ha figyelembe vesszük a személyiségüket, vérmérsékletüket.
- Ha nagyon sokszor megdicsérjük őket.
- Ha mindig figyelünk rájuk és meghallgatjuk őket.
- Ha komolyan vesszük őket és hiszünk nekik.
- Ha beismerjük amikor mi hibázunk, és tudunk mi is bocsánatot kérni.
- Ha őszinték vagyunk velük.
- Ha sokat beszélgetünk velük.
- Ha sok minőségi időt töltünk velük.
- Ha engedjük őket tanulni a saját hibájukból.
- Ha határozott és következetes korlátokat szabunk nekik.
- Ha reális és teljesíthető elvárásokat támasztunk velük szemben.
- Ha bátorítjuk és biztatjuk őket, ha olyan dolgot csinálnak, amiben bizonytalanok.
- Ha nem csak kiszolgáljuk őket, hanem értelmes feladatokat is adunk nekik.
- Ha próbáljuk őket minden helyzetben megérteni és elfogadni.
- Ha arra tanítjuk, hogy ha rosszat csinálnak, annak következményei vannak és azokat vállalják.
Ezekhez nem kell pszichológusnak, pedagógusnak, semmilyen szakembernek lenni, csupán anyának/apának. Ha ennyit megteszünk, elrontani nem tudunk semmit, és egészen biztosan jól csináljuk!!!

Kistestvér születik

Hamarosan megérkezik a családunkba a 3. gyermek, így megint aktuális témánk a közelgő testvér-féltékenység, az alkalmazkodás, és egyéb "csoport/család"dinamikai kérdések. :) Megint szeretném jelezni, hogy én csak a saját tapasztalatainkat írom le, semmi ami velünk történt, nem törvényszerű. Azért írom, hátha valakinek pont ez mutat utat, vagy jelent segítséget!

A nagy tesó alkalmazkodásának fázisai, és érzelmi megnyilvánulásai

I. A kezdetek: a fogantatástól, (a szoptatáson keresztül,) a várandósság végéig
Úgy tapasztaltam, hogy a kistestvér születésének kérdése és az ezzel járó konfliktusok, problémák, érzelmi megnyilvánulások rögtön a kistesó megfoganásával kezdődnek. Én még szoptattam a nagyobbik fiamat, mikor várandós lettem az öccsével. Titokban reméltem, hogy megvalósul nálunk is az, amit sokan mesélnek, hogy a tej íze megváltozik a hormonok hatására és a nagyobb már magától nem kér anyatejet. (Érdekes, ilyen történeteket többségében lányos anyukáktól hallottam!) Nálunk ez mindkét esetben úgy nyilvánult meg, hogy a fiúk még jobban ragaszkodtak hozzám (pontosabban a mellemhez) és minden apróság miatt szopizni kérezkedtek az ölembe: ha megütötték magukat, ha unatkoztak, ha csak arra jártak a szobában, ahol ültem, ha csak úgy simán eszükbe jutott. Nálunk a hormonok éppen az ellenkezőjét váltották ki a srácokból. Marci 4 hónapos várandós koromban, Berci 5 hónapos várandós koromban hagyta abba magától a szopizást (erről bővebben itt).

várakozás

A nagyobbaknak szépen lassan hozzá kell szokniuk anyukájuk testi változásához és az ezzel járó, rájuk nézve kellemetlen "mellékhatásokhoz": nem férnek már el olyan kényelmesen az anya ölében; az anyukájuk nem tudja őket egyáltalán, vagy olyan gyakran felemelni; nem lehet vele már úgy birkózni mint régen; gyakran szólnak rájuk, hogy "finomabban/óvatosan/vigyázz a hasamra" stb.; nem tud anya mindenért lehajolni/mindent egyedül elpakolni. Érzelmileg ezt is fel kell valahogy dolgozniuk. Marcinál a szopizásról való leszokással egy időben alakult ki az, hogy a hajamat fogta (ezt adtam a kezébe altatáskor - és még most is néha kéri), viszont teljes megnyugvást nyújt neki (sőt, óvónénijeinek a haját is simogatja, mikor beadom őt reggel és elmegyek). Berci a melleimet szorongatta, de most már olyan erővel, hogy általában inkább megfogom a kezét és úgy alszunk el, de ő ilyen mértékben nem igényli a testi kontaktust. Tehát én azt éreztem, hogy kell nekik egy biztos pont (a megszokott helyett - szopizás, ölbebújás stb.) ahogyan az anyukájukhoz csatlakozhatnak fizikálisan. Berci például azelőtt jobban szeretett a saját kiságyában aludni, de amióta kistesót várok, éjszaka 1-2x ő is bekérezkedik a franciaágyba.

így fért hozzám

A várandósság során (én valamiért úgy érzem, hogy a pocak növekedésével egyenes arányban) jelentkeznek szeparációs szorongáshoz hasonló tünetek is. Berci 2 éves múlt, és én most vagyok 7 hónapos várandós (óriási pocakkal). Pár hete Berci nem hajlandó az Apjával több időt a játszótéren tölteni, ha én nem megyek velük. A férjem elmondása alapján Marcival ugyanez volt annak idején. A kisebbik csak lődörög/ténfereg a játszón, nem találja a helyét itthon sem. Ha bemegyek a hálószobába beágyazni, és ő pl. addig az étkező/konyhában játszott, azonnal jön utánam. Mondanom sem kell, hogy ismét a gyermekem társaságában ülök a wc-re minden alkalommal. Továbbá soha, semmilyen ajtót nem enged becsukni. :D Én ezt a jelenséget "valami van a levegőben"-nek nevezem (lehet, hogy a pszichológiában van erre megfelelő szakszó, én nem tájékozódtam külön a szakirodalomban ezért). Nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket a dolgokat engedjük a gyereknek (hogy jöjjön utánunk - akár a wc-re is, legyünk velük minél többet), nehogy a tesóhoz társítsa később. Nekem nagyon furcsa volt az, hogy tulajdonképpen egy kisgyerek nem tudja pontosan, milyen az, ha kistestvére születik, mégis valami kép/elképzelés kialakul benne azok alapján amiket mi mondunk neki (pl. hogy Lóci van a pocakban, ott van a baba stb.) és pl. a játékbabát többször odahozza Berci a kezünkbe. És számomra megdöbbentő, hogy ez a kép/elképzelés mennyire hasonlít a majdani valósághoz!

látogatóban a kórházban

II. A szülés körüli időszak
Marci 2 éves és 3 hetes volt, mikor Berci megszületett. A szülés előtti héten 1 éjszakát a szüleimnél töltött próbaképpen. Mivel mi nagyon keveset altattuk a gyerekeket tőlünk távol, így elalvásnál sírt, de azért elaludt és csak egyszer kelt fel éjjel. Anyukám feküdt mellé, és az  haját simogatva visszaaludt. Berci még nem aludt egyszer sem tőlünk távol, de tervezzük, hogy az Apjukkal elmegy a 2 fiú nagyszülőkhöz egy éjszakára szintén próbaképpen. Mi ezt azért tartottuk fontosnak, hogy legyen (minimum) egy ilyen próba, hogy ne hideg zuhanyként érje a nagyobbat, hogy nem elég, hogy Anya nem volt vele éjszaka, de még egy másik babát is hozott magával. Marcival hatalmas szerencse volt, hogy a második próbaéjszaka utáni délelőtt megindult a szülés, így délutánig a nagyszülőknél maradt, és este már otthon aludt az Apjával a saját otthonunkban. Természetesen ahol a gyerekek sokat alszanak a nagyszülőknél/szülőktől távol, ott mindez szerintem sokkal zökkenőmentesebben történik!
Én rettegtem attól, hogy mi lesz Marcival, amíg én Bercivel bent leszek a kórházban. Sokat gondoltam rá, és picit sírtam is, annyira hiányzott. Mindenképpen ragaszkodtam hozzá, hogy jöjjenek be hozzám látogatóba, és akartam azt is, hogy megnézze a tesóját (ahol én szültem, látogató nem mehet be a kórtermekbe, így a babát nem foghatta meg sajnos). A család elbeszéléséből úgy tudom, hogy közvetlenül azután hogy elmentek a kórházból, Marci nem sírt, csak már a buszon, mikor eszébe jutottam. Érdekes volt, hogy a kórházban sem rohant hozzám úgy, mint máskor, nem is nagyon bújt hozzám, nem is ölelt annyira mint szokott... És ez egy teljesen természetes dolog, nem is esett rosszul, inkább tehetetlennek éreztem magam, és minél előbb otthon akartam lenni velük.

hazamenetel: első érint(ke)zés

III. Otthon, édes (felborított) otthon
A hazaérkezés, az első éjszaka, az első napok nagyon törékeny időszak. Én nagyon nagy figyelmet szenteltem arra, hogy annyit legyek a nagyobb gyerekemmel amennyit csak tudok. Így történt, hogy így szoptattam a kisebbet minden alkalommal:

egy gyerek a mellemen, egy a hátamon :)

Mikor Berci elaludt, Marcival mindig kettesben töltött programot csináltunk, akár olyat is, hogy elmentünk valahova egy kis időre. Különben pedig nappal Berci mindig ott aludt velünk egy helyiségben, ahol játszottunk: egyrészt, hogy a kicsi a közelünkben legyen és érezze, hogy zajlik körülötte az élet, másrészt, hogy Marci szokja a testvére jelenlétét, és hogy ez már ezen túl mindig így lesz. :) Én úgy éreztem, hogy nagyon durva hatással nem volt Marcira a testvér érkezése. Nagyon anyás lett (még sokkal jobban, mint előtte), de mindig "megkapott" engem, amikor kellettem neki, és szerintem ez megoldás volt erre. Berci irányába voltak indulatai, nem szépítek. De mindig csak összeszorított szájjal vagy ököllel állt mellette, soha nem bántotta. Egyetlen egy alkalommal fordult elő, hogy Berci autósülésből kilógó pici ujjába beleharapott, de összesen egy volt ilyen alkalom. Szintén nagyon fontosnak tartottam, hogy sokat legyenek együtt a testvérek már a kezdetektől: fürödjenek együtt (az elején Marci vegyen részt a babafürdetésben), aludjanak együtt, és mindig legyenek egy légtérben ha otthon vagyunk, és nem "kettesben idő" van. Minél kevésbé óvjuk a kicsit a nagytól, szerintem annál jobban szűkítjük a köztük lévő távolságot!

fürdetés - együtt

Marci arca mindent elárul: így volt ez az első hónapokban

édes hármas

mikor már kezdte megszokni az új helyzetet

Érdekes kérdés volt nálunk az alvási elrendezés. Marci maradt köztünk a franciaágyban, Berci pedig mellettünk aludt a kiságyában. (Ez a mai napig így van, és hamarosan ki kell találnunk valamit, mert több gyerek nem fér már be az ágyunkba sem, és a szobába sem nagyon.) Fontosnak tartom, hogy a nagy tesó ne érezze úgy, hogy a kicsi kitúrja őt a helyéről/az ágyából. Úgy gondolom, ha a testvérek egy szobában alszanak (akár a gyerekszobában, akár a szülőkkel együtt), simítja a feszültséget, mivel egyenrangúságot sugároz már az is, hogy ki hol alszik. Míg ha a kicsi a szülőkkel alszik, a nagy pedig külön, ettől a nagy kitaszítottnak, kirekesztettnek érezheti magát. Természetesen ez akkor igaz, ha kicsi a korkülönbség. Valószínűleg egy iskolásnak már nem okoz ilyen törést az életében, ha a kis tesó a szülőkkel alszik, ő pedig saját szobában.

együtt játszottak

 itt már Marci kérte, hadd fogja meg Bercit

a hintában is elfértek ketten

együtt fürdés

IV. Jéé, ez mozog; igazi élő baba!!!
Ahogy én tapasztaltam, a szülés utáni felborult családi rend akkor borul fel még egyszer, mikor a síró-szopizó-kalimpáló kicsiből egyszer csak mozgó-játékot elvevő-belemagyarázó valaki lesz, aki igenis aktívan részt vesz már a család életében. Mikorra a nagyobb már elfogadta, hogy nem egészen olyan ez a kistesó-biznisz ahogy ő elképzelte: nem lehet vele focizni, sem játszani, sem beszélgetni; mire belenyugodott, hogy van mellette valaki, aki ugyanúgy igényt tart az Anyára (az Ő anyukájára), akihez sietni kell szoptatni, megnyugtatni, elaltatni; azért szerencsére LEGOzni, beszélgetni, dínókkal játszani, kisautózni Anya csak Vele szokott - bumm - a kicsi babából mozgó, kúszó-mászó-álló kisember lesz, aki hamarosan szemet vet a dínókra, a kisautókra, sőt, még a LEGOkra is, ha nem vigyázunk.
Nálunk ekkor következett be a második indulathullám. Mivel a nagyobb pontosan tudja, hogy akkor dicsérik meg, ha megszeretgeti a kisebbet, jó köntösbe el lehet rejteni ezt az indulatot: egy kis pusziból lett harapás, vagy egy simogatásból lett hajtépés, egy kis cirógatásból lett ütögetésből lett odacsapás nálunk is előfordult párszor. Nem volt gyakori, de előfordult. Az én megoldásom az volt erre a viselkedésre, hogy határozottan közöltük a nagyobbal, hogy nem szabad a kicsit bántani, mert az fáj neki; csak finoman szabad hozzányúlni, és őt azért még mindig nagyon szeretjük, szeresse ő is így a kicsit. Ez működött. Mivel Marci szeretetnyelve amúgy is a szeretgetés/simogatás/puszilgatás, ezzel nagyon szépen el tudunk simítani sok konfliktust a mai napig is.

Marci: kicsit szívatja, kicsit barátkozik vele; Berci egyszerűen isteníti a tesóját

megszorongatná, de nem teszi; a kicsi meg boldog, hogy vele van a nagyobb

egy kicsit megszeretgetem, egy kicsit megpiszkálom

ez egy viszonylag finom puszi :)

Nem titkolom, nem tagadom: nem könnyű ez az időszak, bár nálunk elég gördülékenyen és problémamentesen zajlott. Talán azért volt könnyű számomra, mert Marcihoz nagyon könnyen megtaláltam a kulcsot, és tudtam hogyan kezelni minden mozzanatát. A fenti képeken is látszó és kiérezhető feszültséget nagy türelemmel és annál nagyobb szeretettel érdemes kezelni.

A kisebb testvér szemszögéből mindez
Nekem két húgom van, és anyukám sokat mesélt róla, hogy a nagyobbik (aki 3 évvel fiatalabb nálam) mindig milyen csodálattal nézett rám, és hogy én milyen kegyetlenül bántam vele. Valami ehhez hasonlót én a saját gyerekeimnél is megtapasztalhattam. Nekem különösen az fájt, ahogyan/amilyen áhítattal az öcs ránéz a bátyjára. Így:

"Hogy te milyen ügyes és okos és erős vagy!"

És hogy szegény kis másodikom milyen elutasítást kap sokszor. Ilyenkor nálunk az vált be, hogy Marcit dicsértük, hogy ő milyen nagy, mennyi mindent tud már, és mi is milyen büszkék vagyunk rá, és Berci is nagyon büszke az ő nagy testvérére! A második baba beleszületik egy helyzetbe, ahol a testvér az alapjárat. Magzatkorában hallja a nagyobb hangját, érzi a simogatását, puszilgatását már a pocakon keresztül. Számára a nagyobb testvér az egyik legfontosabb lény a világon. Mikor a kicsi már valamennyire játszik, teljesen elbűvöli, hogy a nagy már miket tud. Nálunk az utánozós téma még nincs napirenden, de előbb-utóbb elérkezik az is. Abban reménykedem, hogy mivel Marci-Berci között csak 2 év a korkülönbség, nagyon hamar egyforma dolgok fogják őket érdekelni, és Marciban elnyomja majd azt az érzést, hogy utánozza őt Berci, az, hogy inkább a társat látja meg benne.
Az együtt játszás jelei, amikor tényleg szinte partnerek, most év elején jelentkeztek náluk (M: 4 éves, B: 2éves korában). Amit én előnynek érzek: ha a kisebb hamar és érthetően beszél, talán korábban is társra lelnek egymásban a testvérek. Mivel Berci nem nagyon beszél, és azt sem nagyon érthetően, szerepjátékokat még nem tudnak együtt játszani (2 évestől nem is várom!). Egyébként Marci kiválóan megérti a tesóját, és ez mindenre vonatkozik: hogy mit szeretne, miért sír, mit mond, mire gondol! És a játszótéren úgy vettem észre, hogy azok a gyerekek, akiknek van kis testvérük, nagyon érzékenyek arra, ha egy kicsi elesik, gyakran segítenek a kicsiknek, fogékonyak arra, ahogyan ők játszanak: nem csúfolódnak; elfogadóak, megértőek és toleránsak. (Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy az egykék nem, hanem hogy a nagy testvérek mindenképpen ilyenek!)

játék amit mindketten élveznek

"Jól vagy, Berci?"

büszkék egymásra

séta

szeretet

Ahogy telik-múlik az idő
Minden egyre szebb lesz és jobb! Marci 3,5 évesen ovis lett. Minden reggel Bercivel együtt viszem őt oviba, elbúcsúzunk. Marci szerencsére sosem volt féltékeny arra, hogy ovi-idő alatt én Bercivel itthon vagyok. Nem tudom miért, de szerencsére ez így nagyon jól sült el. Mivel itthon vagyok a kicsivel, ebéd után megyünk Marciért - ismét Bercivel! Ilyenkor Berci általában alszik a babakocsiban (nem sok vizet zavar) és már meg is van a Marcival "kettesben töltött idő", ugyanis télen-nyáron sétálunk hazafelé az oviból, és mivel viszonylag messze járunk, így ez az idő is elég ahhoz, hogy Marci úgy érezze: én az övé, Ő az enyém. :) Berci néha már a liftben, néha csak a lakásban ébred fel, és ilyenkor a két testvér egymásba borulva öleli a másikat: na, ezek életem egyik legszebb pillanatai! Ha Berci oviba menet sem alszik el, akkor van ez:

kéz a kézben

anyai szívem csak úgy repes ilyenkor

Természetesen fiúk lévén megvannak a napi harcok, bunyók, rivalizálások; de úgy érzem, hogy ezeken mindenki átesik bármilyen közösségbe kerül, és a testvérrel lemeccselt csatákon keresztül is rengeteget tanulnak a másik emberről és a saját megküzdési és problémamegoldási stratégiáikról.

Szóval, mindent összevetve úgy érzem, hogy nagyon klassz dolog, ha valakinek megadatik, hogy testvére legyen, és nem szabad aggódni, hogy a nagyobb sérül-e, mert még ha a legelején kicsit ki is billen a megszokott világából, én nem sérülésnek nevezném, inkább átalakulásnak, formálódásnak ezt a folyamatot - és hosszú távon nagyon sokat épül akár a nagyobb, akár a kisebb gyermek személyisége azáltal, hogy vannak ők egymásnak! Egy dolgot kiemelnék viszont: hogy a szülőknek nagy felelősség és hatalom van a kezében, hogy két gyereket hogyan viszonyít egymáshoz; és nagyon sok múlik azon, hogy a szülő nem versenyezteti, nem helyezi egymás alá/fölé, nem részesíti előnyben/hátrányban, nem szereti jobban/kevésbé a testvéreket!

Szülni készülőknek - Amikről a szülésfelkészítőn nem (mindig) beszélnek II.

Nagyon személyes intro

Mikor még fogalmam sem volt arról, milyen szülni, volt bennem egy kis izgalom, de annyira keveset tudtam a dolgokról, hogy tulajdonképpen nem tudtam, miért kell izgulnom. Én az a fajta kismama voltam, aki minden terhesgondozási időpontra boldogan mentem, mert tudtam, hogy megnézik a babámat, és mi is láthatjuk őt egy pillanatra - mindig egy piros betűs ünnepnap volt ez a naptárban. Mikor Anyósom izgatottam kérdezte, hogy "Ééés, minden rendben volt?" - nem tudtam, miért izgul ennyire, hiszen, persze, hogy minden rendben, miért is ne lenne rendben minden. Első szülésemre annyival készültem, hogy elmentem a szülésznőm apás szülésfelkészítő tanfolyamára (2x60perc - 2x6000Ft volt, ha jól emlékszem). Volt bennem egy kis féltékenység azokkal szemben akik már szültek, így szülésvideókat és szüléstörténeteket direkt nem olvastam/néztem. Úgy éreztem, hogy először szeretnék egy egészséges gyereket szülni, és életben maradni szülés után, és majd később tudok mások szülésével is foglalkozni (ha érdekelni fog). Miután Marci egy viszonylag küzdelmes és hosszú út végén megszületett, úgy éreztem, hogy mindenre képes leszek ezek után. És boldogan és érdeklődve hallgattam/hallgatom végig bárki szüléstörténetét. Másodjára már nagyjából képben voltam, hogy mi az a szülés - de (mint ahogy mindenki mondta), valóban teljesen más volt a második, mint az első. Most, hogy a harmadik szülésem kapujában állok, már sokkal több információ van a birtokomban, és (sajnos) azt is tudom, mikor melyik pillanatban miért lehet(ne) izgulni. Igyekszem úgy nekimenni a dolognak, mint először, hogy nem lesz baj, miért is lenne.

Én most arról szeretnék írni, amit nem feltétlenül hall a kismama szülésfelkészítőn, vagy a nőgyógyászától, szülésznőjétől, bábájától stb. Amit talán egy többször szült anyuka jobban el tud mesélni...

Először is, a legfontosabb, hogy minden várandósság más, minden szülés más. Így amiket én most leírok, azok maximum támpontok lehetnek...

- Angliában pl. nagy "divat" a szülési terv készítése. Én nem készítettem, nem voltam egy tudatos első-szülő nő. Ennek van jó és rossz oldala is. Jó volt, hogy nem ragaszkodtam túlságosan egy kifejezett pózhoz, metódushoz stb. Viszont sokan panaszkodnak utólag, hogy ha tudták volna, hogy mi mindent kérhettek volna, megtették volna. Én azt gondolom, érdemes tudni azt, amit biztosan szeretnénk elkerülni, és a szülésznőnkkel/orvosunkkal erről beszélni (esetleg papíron is odaadni neki). Az pedig, hogy szülés közben mi hogyan fog alakulni, hogy a tervhez lehet-e hűnek maradni, úgyis kiderül ott és akkor. A nőgyógyászom nagyon jókat mond ebben a műsorban erről itt: http://rtl.hu/rtlklub/felketto/videok/428524

- arról már itt írtam, hogy honnan tudja meg az édesanya, hogy elérkezett a szülés ideje. Most a szülés szakaszairól írnék bővebben. Erről összefoglaló itt, én pedig kiegészíteném a saját tapasztalataimmal.

a) a tágulási szakaszban a menstruációs görcsökhöz való hasonlítás megtévesztő lehet. Akinek nem szoktak lenni, vagy gyengék szoktak lenni a menstruációs görcsei, azoknak ez a hasonlítás semmit sem fog mondani. Én úgy éltem meg, hogy nagyon erős összehúzódásaim voltak, míg a menstruációs görcsök petefészek tájéki görcsök voltak. Míg a menses görcsök egy folyamatos, tompa fájdalom, a fájások ehhez képest inkább egy nagy horderejű sokkal nagyobb területet érintő bizonyos intervallumig tartó egyre erősödő összehúzódások. Nekem olyan érzés volt, mintha egy nagy hullám elragadott volna és sodort volna magával, csak mindezt belülről. Első gyermekemnél pedig szinte semmilyen fájdalmat nem éreztem, nagyon enyhék voltak a fájásaim. Néha összehúzódott a méhem, éreztem, hogy történik valami, de csak szuszogtam; a fájások között aludtam (még álmodtam is); míg a másik fiammal nagyon fura tehénbőgés jött ki belőlem ösztönösen minden fájással. Hogy egy-egy fájás meddig tart, azt nehéz megmondani, én nem is emlékszem. Azt tudom, hogy volt a fájások között egy kis nyugalmi pauza, viszont sokaktól hallottam, hogy pl. burokrepesztés után nem volt szünet a fájásai között.
b) oxytocin: itthon nagyon gyakran adnak, ha a kismama nem tágul megfelelő tempóban. Az oxytocin egy hormon, ami "egy kétélű fegyver", ahogyan Rákóczi István professzor fogalmaz ebben a cikkben. Nekem adtak az első szülésemnél, mert valóban semmi nem történt. A magzatvíz elfolyt este 21.00-kor, és 06.00-kor mikor bementünk a szülőszobára, nem voltak elég erősek a fájásaim ahhoz, hogy Marci meg tudjon születni. Hozzáteszem, az (azt hiszem 1. adag) oxytocin sem hozta meg a várt hatást, talán csak a 2. adag (de erről már nem tiszták az emlékeim) és Marci csak 12.05-kor született meg. Én úgy gondolom, hogy ha nem ilyen jó kezekben vagyok, máshol nem vártak volna ilyen sok időt Marcira és arra, hogy megszülessen természetesen. A zárójelentésemen elsődleges és másodlagos fájásgyengeség is szerepel! Tehát az oxytocin nem ördögtől való, ha azt akkor és arra használják, hogy a baba szépen meg tudjon születni. A feleslegesen beadott, a szülést meggyorsítandó adagolás már véleményem szerint káros.
c) fájdalomcsillapításról én személyeset nem tudok írni, ugyanis egyik szülésemnél sem kértem, de nem is ajánlották fel. (Még egy érv a Szent Imre kórház mellett azoknak, akik nem szeretnének fájdalomcsillapítást igénybe venni.) Itt található infó a szülés során kérhető/kapható fájdalomcsillapítási módszerekről.

d) a kitolási szakaszra én nem úgy emlékszem vissza, mint egy éles váltásra, hogy egy újabb szakaszba ért a szülésem. Azt tudom, hogy Marcinál talán több, mint 2 óra volt maga a kitolás, mert már bent volt a szobában a kiskocsi amin hozták a műszereket, meg a babának is előkészítették a kocsiját, a ruháját, a karszalagját. Viszont nekem a szülésfelkészítőn azt mondták, hogy 3-4 nyomásra kint van a baba - hát, ez nagyon nem így történt. Eleve a sokat és sok helyen székelési ingerhez hasonlított érzés egyáltalán nem olyan, és valószínűleg ez a téveszme okozta a hatalmas és fájdalmas aranyeremet. Ugyanis a kitolásnál nem végbélből kell nyomni, semmi köze a székelésnek a szüléshez (ha engem kérdeztek). Méhből lefelé kell nyomni nagyon erősen. Hogy legyen valami amihez hasonlítsam: ahogy a tampont felhelyezzük, van egy kanyar. Ez a nyomás úgy kell, hogy erőt fejtsen ki, hogy ebből a kanyarból kikerüljön a baba. Szóval a hüvelyből lefelé irányuló nyomás ez inkább, mint bármilyen végbél felé irányuló.
e) a baba fejének beékelődése a medencébe ami nagyon erős érzés, igen, az nagyon fáj - ahogy széttolja a csontokat. A fiaim 36cm-es és 38cm-es fejjel bújtak ki, így elég nagy utat kellett törjenek maguknak, és ez bizony egy nagyon durva feszítő érzés. Valószínű, hogy akinek a babája 32cm-es fejecskével születik (és ez a gyakoribb), annak annyira nem okoz nagy fájdalmat, vagy nem tart a tágulás olyan sokáig, mintha még 6cm-rel tovább kéne tágulnia.
f) ha minden rendben zajlott a szülés során, a babát a legtöbb kórházban az édesanya mellkasára helyezik, és a szoptatással is megpróbálkozhatnak. Ez szerintem az egész szülés legkatartikusabb része, itt kézzel lehet tapintani a nagy küzdelem eredményét, a saját bőrünkön lehet érezni annak a pici babának a puha kis bőrét, érezni a szuszogását, akit annyi hónapon keresztül vártunk. Így minden sokkal kevésbé fáj. Állítom, hogy babával a mellemen, szülés után még a gátvarrás sem fáj.

g) egy dolog van, ami kicsit kellemetlenné teheti ezt az idillt, és az a méhlepény megszülése. Első szülésem alkalmával meg is lepődtem, hogy "jaa, tényleg, ez még hátra van"... Talán ezért is különítik el ezt, mint lepényi szakaszt. Ami itt nagyon fontos, hogy ne maradjon a méhben egy pici darab sem a méhlepényből, mert akkor műtétre kerülhet sor. A lepény megszülése ugyanúgy méhösszehúzódással/fájással történő kitolással történik. Nekem elsőre sokkal nehezebbnek tűnt, mint gondoltam. Mikor az ember már túl van a nehezén, megszületik a pici baba, még egy utolsó erejével a méhlepényt is meg kell hogy szülje, hogy valóban véget érjen a szülés.
h) a szülés utáni 1-2 óra - amit aranyórának is neveznek, nagyon fontos az anya-baba kötődés szempontjából, és akkor a legszebb, ha háborítatlan. Bercivel szerencsére átélhettem, mert minden úgy történt a szülés során, ahogy a nagy könyvben meg van írva; csodálatos volt. Hármasban a szülőszobán, baba szopizik, apuka gyönyörködik, anyuka boldog. És így telik el 1-2 óra (optimális esetben).

Minden babaváró kismamának csodálatos, csalódásmentes, életre-szólóan szép szülést kívánok!!!