Ősanyának lenni menő!

 Nagyon sok olyan írás lát napvilágot mostanában, ahol az ősanyaság, mint pejoratív fogalom jelenik meg. Bevallom, az egész anyaság-témában ez az ami a legfájóbb tud lenni, ha ilyet olvasok. Rögtön fel is tenném a költői kérdést: kinek mi az "ősanyaság"? Kinek ki az "ősanya"? Az, akinek sok gyereke van? Az, aki otthon van akár évtizedekig a gyerekeivel? Az, aki a természetes szülés és a kizárólagos anyatejes táplálás mellett kampányol? Az, aki évekig szoptatja a gyerekeit? Az, aki ellenzi a bölcsődét? Az, aki "homeschoolingolja" a gyerekeit? Az, aki képernyő nélkül nevel? Az, aki nem bízza a gyerekeket bébiszitterre? Az, akinek a gyerekei nem alszanak ott másnál? Az, aki alternatív iskolába járatja a gyerekeit? Az, aki nem vásárol műanyag játékokat, csak természetes anyagból készülteket? Az, aki több nyelven beszél a gyermekeivel? Az, aki mosható pelenkát használ és mindenmentes ételeket készít? Az, aki minden étkezést maga főz? Az, aki minden éjszaka esti mesét olvas? Az, aki együtt alszik a babával? Az, aki magán hordozza?

 Ezeken elgondolkozva azonnal látszik, hogy képtelenség definiálni. Tehát nagy valószínűséggel ez egy urbánus legenda, hogy egyáltalán létezik "ősanya" típus. Sőt, továbbmegyek: ez csupán a mi fejünkben létezik. Sokszor belepakoljuk mindazokat a jellemzőket, amikről azt hisszük, hogy ide tartoznak vagy amik mi akarunk lenni, de nem tudunk megfelelni ezen elvárásunknak külső vagy belső okoknak köszönhetően.

 Azt gondolom, hogy az anyaságról alkotott képünk azelőtt, hogy anyák lennénk, elkezdődik körvonalazódni. Kinek ne hangzott volna el a szájából olyan kezdetű mondat, hogy "Majd ha nekem gyerekem lesz, akkor én SOHA nem csinálom ezt vagy azt..." És anyák leszünk, és azonnal szembesülünk vele, hogy "soha nem mondd, hogy soha"! :)

 Az, hogy egyes emberek példaképeinkké válnak, inspirálódunk általuk, felnézünk rájuk, teljesen természetes dolog. A kicsi gyermek is nézi a nagyobbakat, szívja magába a tapasztalatokat, akar hasonlítani. Egy friss anyuka is tapasztal mások által. Hogy kivel tud azonosulni és kivel nem, az is egy teljesen természetes igazodási útmutató. Mindannyian választunk magunknak szimpatikus irányokat és az anyaságunkban is próbálunk arrafelé menni. A baj ott van, ha magunkkal egyáltalán nem önazonos képet követünk, vagy magunknak abszolút irreális elvárásokat támasztunk. Kíméletlenül őszintének kell lennünk magunkhoz, ha nyugodtak akarunk lenni. Ezalatt azt értem, hogy merjük bevallani magunknak, hogy az anyaság melyik aspektusa fekszik nekünk, melyik kényelmes, vagy éppen melyikbe betegszünk bele. Akkor leszünk elégedettek, ha ezek mentén megyünk, különben tönkremegyünk... Le kell tenni azt a terhet, amit ez a "társadalmi elvárásnak való megfelelés" okoz bennünk. És nagyon fontos megjegyezni, hogy ez sokszor nem csak társadalmi elvárás, hanem a magunk, a családunk stb. által támasztott elvárás. Ha ennek a terhét le tudjuk dobni magunkról, szabadok leszünk, és jónak fogjuk tudni megélni az anyaságunkat.

Picit mesélek magamról is, hogy lássátok, nekem is megvoltak a harcaim - magammal is, és másokkal is ebben a témában. Itt kizárólag a mi történetünket szeretném bemutatni, mindenkié más. Nem azt akarom érzékeltetni, hogy mindenkire ezt a sémát kell ráhúzni, hanem hogy nekem ezek voltak a fontosak, és én így döntöttem, nekem így volt jó. Természetesen mindenkinek más a jó! 

- Mikor az első gyerekemet vártam, egyetlen elvárásom volt: hogy ne haljak bele a szülésbe és bármi áron természetes úton hozzam a világra. Szerencsére, és a kisfiamnak köszönhetően, meg annak, hogy a nőgyógyász tudta, hogy mit szeretnék, és támogatott ebben, Marci természetes úton született. Ezután szintén egy "bármi áron" vágy volt bennem arra vonatkozóan, hogy kizárólag szoptassam. Utólag visszanézve is büszke vagyok magamra, hogy ebben nem engedtem eltántorítani magamat, pedig volt "szakember" orvosi diplomával, aki a baba kis súlygyarapodására hivatkozva már rég tápszerezte volna és engem is presszionált abba az irányba. Az idő természetesen engem igazolt, a legnagyobb gyerekem a mai napig nagyon vékony, alacsony alkat, nagy hiba és kifejezetten káros lett volna őt tápszerezni, nem beszélve arról, hogy rengeteg tejem volt. 

- Az együtt alvásról nem olvastam, nem nagyon hallottam. Egyszerűen úgy alakult a hónapok során, hogy betettem magam mellé a nagy ágyba, és nem is tettem ki őt onnan tulajdonképpen 8,5 éves koráig. (Egy rövid ideig, az első öccse megszületéséig aludt gyerekágyban kb 4 hónapig on-off). Neki is, nekem is nagyon-nagyon jó volt együtt aludni. A többi gyerekemnél nem volt kérdés, hogy a rácsos ágy csak szinte dísz, vagy vészmegoldás olyan helyzetekre amikor nem tudok rá figyelni. Itt nagyon fontos tudatosítani, hogy a babák alapjáraton nem alszanak át éjszakákat, és a nagyon nagy többségük nem alszik el egyedül. Ezt nem is szabad elvárni egy kisbabától. Nekem az a tapasztalatom, hogy ez az állapot 2-3 éves korig tart, egyéntől függően.

- Szoptatva altatni (és fekve szoptatni) szerintem a legkényelmesebb és legkézenfekvőbb dolog. Van egy olyan "jelmondatom", hogy "nem szívatom magam". Ezt itt például azt jelenti, hogy nem teszem ki a babát másik szobába, hogy fel kelljen kelnem az ágyból és bemennem hozzá, hogy ott ülve szoptassam, mert így ébredve, etetni többször, tényleg nem lehet éjszakákat végigcsinálni. Nekem úgy voltak nyugodtak az éjszakáim, hogy a baba mellettem fekve, akár 3-6x is kelt éjszaka, de csak odafordultam mellé, megszoptattam és aludtunk tovább. Természetesen voltak olyan éjszakák, amikor nem volt elég megszoptatni, felkelt a baba és ordított, akár órákat is. (A babák nem sírnak ok nélkül: itt lehetett front, fogfájás, hasfájás, bármi - nem mindig jöttem rá, mi volt a baj.) Ilyenkor sétáltam vele én, vagy Apjuk.

- Az ilyen éjszakák után ha tehettem, másnap délelőtt aludtam a babával, akár 2 órát is, mert tudtam, hogy anélkül nem bírom ki azt a napot úgy, hogy kedves és türelmes legyek a többi gyerekemmel. Ez a napközbeni alvás lehetett rövid vagy hosszú, mélyebb alvás vagy csak csukott szemmel fekvés - mégis segített regenerálódnom. 

- Következő sarkalatos pont a játszótéri akklimatizálódásom volt. Ezen szerintem minden anyuka átesik, aki játszótérre jár. Sajnos nagyon gyakran szaladunk bele olyan ítélkezésekbe, amik egyetlen félóra vagy akár egy délelőtti játszótéri tartózkodás alatt mutatnak képet egy anyáról, legyen ez bármi. 10 év anyaságom alatt megtanultam, hogy soha nem szabad ennyiből nagy következtetéseket levonni. És erre mondanék pár példát is: annak az anyukának, aki mindentől óvja a gyerekét a játszótéren, lehet, hogy az a baba az ötödjére életben maradt lombikbabája, érthető, hogy azonnal bekapcsol nála az védelmező reflex, ha úgy érzi, veszélybe kerül a gyermeke és őt is elveszítheti. Lehet, hogy az a gyerek, akinek nem engednek lépcsőzést, ugrálást súlyos agyműtéten esett át, és neki nem szabad ilyen mozgásokat végezni. És lehetne tovább folytatni a sort. Én az egyik gyerekemnek folyton a nyomában voltam, mert tudtam, hogy oda kell figyelnem, nehogy odacsapjon más gyerekekre. Minden anyának megvan az oka, hogy miért viselkedik úgy, ahogy - és amíg ennek okát nem tudjuk a másikról, nem szabad ítélkeznünk. Jelenlegi stratégiám, hogy már nem járok játszótérre és imádom, hogy a kertünkben tudunk levegőzni. :)

 

- A másik nagyon nagy őrlődést az óvoda okozta, én ugyanis nem voltam óvodás (akkor nem volt kötelező), és úgy nőttem fel, hogy azokat az anyákat minősítették a környezetemben akik óvodába adták a gyerekeiket. Hatalmas érzelmi dilemma volt az első gyerekem óvodáztatása. Mai fejjel azt tudom mondani, hogy olyan helyen jó élni ahol az óvodás gyereket opcionálisan otthon lehet tartani amikor a szülő úgy érzi, hogy jobb neki otthon. A fővárosi óvodában tilos volt péntekenként nem bevinni, máshol akárhány napot otthon maradhat a gyermek, pláne ha az anyuka kistestvérrel van otthon. Én akkor nagyon sok mindent megadtam volna egy ilyen lehetőségért. De volt olyan gyerekem is, akinél kifejezetten azt éreztem, hogy jobb neki az oviban, mert olyan dolgokat tud neki megadni, amit én nem! A harmadik gyerekem a covid miatt itthon van (lassan 4 hónapja) és nagyon örülök neki, hogy ez lehetséges és támogatott most!

- A mosható pelenkázást kipróbáltam, nem jött be és nem volt lelkifurdalásom miatta. Nekem macera volt, a pelenka nagyobb volt mint a kisbabám. Úgy éreztem, hogy egy nagy pelenkát fogok és nem éreztem a pici babatestet. Ahogy írtam, nem szívattam vele magam. De nagyon tisztelem, aki mosható pelenkázik!

- Cumit sosem adtam a gyerekeimnek, sem cumisüveget. Alapvetően borzongok tőle, mert egy műanyag dolog. De soha nem ítéltem el senkit, aki ilyesmit használ, az ő döntése. A hordozást imádtam mindaddig amíg nekem nem fájt vagy vált nagyon terhessé. Ebben sem szerettem szívatni magamat. :)

- Főzni nagyon megszerettem az évek alatt, pedig aki régóta ismer tudja, hogy legendásan semmit nem értettem a főzéshez. A hozzátáplálás során nagyon hamar rájöttem, hogy utálok pépesíteni, babának készült maradékot kidobni, így a gyerekeim a mi ételeinkből kaptak olyan darabokat, falatokat amiket az életkoruknak megfelelően kaphattak. Szerencsére ételintolerancia nincs nálunk a családban, és minden elismerésem, akiknek erre is oda kell figyelni! Hetente több nap főzök, de vannak periódusok, amikor rendelünk ebédet - ez életszakasz-függő. Nem vagyok szigorú junk food területen, ritkán, de eszünk nagy étteremlánc hamburgerét vagy csirkeszárnyát - nem tiltom a gyerekeknek, mert úgy gondolom, hogy ha tiltanám, a visszájára sülne el a dolog.

- Képernyő van itthon, és bevallom, ez az amit nem tudok rendesen kontrollálni. Gyerekkoromban nem volt tévénk, így én minden alkalommal amikor képernyőt láttam nyaraláskor vagy IKEAban, akárhol, rá voltam tapadva. Még a szakdolgozatomat is egy brit sorozatból írtam. Tehát tudom, hogy túlkompenzálok, és érzelmileg befolyásol a gyerekkorom abban a döntésemben amikor a gyerekeimnek képernyőt engedek. Erre igyekszem tudatosan odafigyelni. Viszont vannak olyan alkalmak, amikor egy film a megmentője a napnak: a nagyok mesét néznek és én alszom a kicsikkel. És emiatt senkinek nem lenne szabad lelkifurdalást érezni!

- Mesét olvasni alapvetően nem szerettem, mert a fiaim sosem ültek az ölembe meseolvasáskor, hanem játszottak közben, vagy ide-oda szaladgáltak. Arra azért nagyon figyeltem, hogy minden nap legyen esti meseolvasás, ezt leginkább Apjuk csinálja. Amióta lassan 10 és 8 évesek a nagyobb gyerekeim, már vannak olyan könyvek amiket kifejezetten élvezek olvasni (pl.: Vadadi Adrienn könyvek, Tonke Dragt: Levél a királynak, Berg Judit könyvek, Janikovszky Éva könyvek), illetve a Boribon és a Böngészők nagy kedvenceim voltak pici korunkban. Ami pedig idegesített (Bogyó és Babóca - azokat nem vettük meg). :) Sajnos sok olyan mesekönyv is volt, amit én nagyon szerettem, de a gyerekeimet egyáltalán nem kötötte le, ezeket bevallom, kudarcnak éltem meg.

- Kislány korom óta nagyon sok gyereket akartam, és ha rajtam múlna, kétévente szülnék. :D Szeretem a gyerekzsivajt, szeretek velük foglalkozni egyesével és tömegével is. Lenyűgöz, ahogy látom őket növekedni és fejlődni. És hogy vannak-e olyan pillanataim, amikor nem akarok csak a gyerekeimmel lenni? Persze! :) Ilyenkor elmegyek futni, vagy írom a blogomat, vagy olvasok. Ezek teljesen boldoggá tesznek és kielégítenek. Amióta a covidnak köszönhetően online színház is van, azóta el vagyok kényeztetve. :) Igen, lehet, hogy beszűkít engem az anyaságom, de nem vágyom másra, nem szorít, nem akarok mást. Engem nagyon boldoggá tesz és én kiegyensúlyozottnak érzem magam így - vagy ennyivel. Tökéletesen megértem, ha valaki szívesen csinál(na) mást is a gyereknevelés mellett. Én azt látom magamra nézve megoldásnak, hogy csak olyan dolgot vállalok a gyerekek mellett, amitől nem lesz lelkifurdalásom. Teljesen el tudom engedni például a nyaralást, a tengerpartot, megtanultam elengedni a nagy össznépi partikat, a zsúfolt programokat. Tudom, hogy nem tudnám élvezni négy gyerekkel és ez kihatna a rájuk is. Lesz rá időm máskor. Vagy ha nem, nem bánom. Már nem félek lemaradni Gryllus koncertről, Könyvfesztiválról, Mikulás-ünnepségekről, majálisokról. Nagyjából a 3.gyerekemmel való terhesség idején láttam be, hogy ennek a magam támasztotta elvárásnak nem tudok megfelelni; 4 gyerekkel ezek egyszerűen élvezhetetlenek és durva feszültségforrások. A felnőtt programok idővel már nem érdekelnek annyira. Sokkal jobban feltölt egy jó beszélgetés, egy kávézás, vagy egy vidám vendégség nálunk sok gyerekkel.

- Bébiszitter-kérdésben nagyon nagy dilemmám volt, két lányt szerettek a fiaim, velük nyugodt szívvel hagytam a fiúkat - de nekem csak úgy volt jó, ha tudtam, hogy nálunk maradnak. Máshol ott aludni nem nagyon szoktak a gyerekeim, ez az egy, amit nem tudok elengedni. Nagyon szeretem, ha este mindannyian együtt vagyunk, mind ott szuszog körülöttem. Egyáltalán nem vágyom "szabad estére", "kimenőre". Tudom, hogy százszor akkora stresszt okozna, mint amekkora előnnyel járna. Ha nem lennének itthon, csak azon kattogna az agyam, hogy vajon hogy érzik magukat. Tudom magamról, hogy egyáltalán nem lennék boldog és felszabadult. Én egyszerűen úgy érzem teljesnek és jól magamat, ha a gyerekeim is velünk vannak. Apjukkal kreatívan megoldjuk itthon a "randiestéket" egy bébiőr társaságában. :D Segítségre leginkább akkor volt szükségem, amikor az első két gyerekem még pici volt és a harmadikat vártam. Akkor volt segítség, időszakosan, viszonylag ritkán. Amióta pedig 4 gyerekünk van, és itt a covid, semmilyen nincs, de jelen élethelyzetemben nincs is rá szükségünk. A nagyok ügyesek, önállóak (igen, eljön ez az időszak is mindenkinek!). A kisebbekkel pedig a nagyok is tudnak segíteni, meg a rutinom is nagyobb.

- A házimunkát egyáltalán nem utálom, mosni-teregetni kifejezetten szeretek, ablakot mosni nem szeretek, porszívózni naponta többször szoktam, legókba belelépni annyira nem szeretek, meg szennyes ruhákat szedegetni a ház különböző helyiségeiben. :D  

Azt hiszem, lefedtem a fő aspektusokat. A legeslegfontosabb, ha leszögezzük, hogy nincs "jóanya" vagy "szaranya", vagy "ősanya". Meg kell találni az anyaság boldogító tényezőit. A nehezét pedig merjük magunknak bevallani, és abban segítséget kérni!