Óvodaválasztás szubjektíven - 2. kör

Egy másik bejegyzésemben már foglalkoztam a témával. Idén újra aktuális lett. A helyzet most sem könnyű. A saját példámon keresztül szeretném bemutatni, hogyan lehet megtalálni a jó óvodát a gyerekünknek.

Kiindulási pont:
- lehet bármilyen szépen felszerelt az óvoda
- lehet bármekkora az udvar
- lehet bármennyire modern a mosdó
- lehet bármekkora egy terem
- a lényeg, az elsődleges szempont az, hogy milyen az óvónő!!!
- és ami vele kapcsolatban az elsődleges, hogy a gyerek személyiségével passzoljon az óvónő személyisége, és csak másodlagos, hogy a szülőével!
(Azt értem ez alatt, hogy pl. lehet, hogy az anyuka nagyon szeret sokat beszélni és szívesen beszélget szintén sokat beszélő emberekkel, de lehet hogy a gyerekének teljesen más habitusú ember lesz a partnere mint óvónő.)

Nyílt napok
Nagyon fontos, hogy menjünk el a nyílt napra és jól nézzünk körül. Ha lehet, nézzünk meg minden lehetséges csoportot! Beszélgessünk minden óvónővel, ha lehet! Nagyon nagyok a különbségek, és minél többet látunk, annál könnyebben körvonalazódik, mit szeretnénk a gyerekünknek. A mi kerületünkben mostanában vannak a nyílt napok, de ez lehet kerület/óvoda-függő. Első gyermeknek ha óvodát keresünk, érdemes az összes óvodát megnézni. A többedik gyereknél már logisztikai szempontok is bekerülnek a képbe, könnyebb egy intézménybe járatni a testvéreket.

Mi a célunk?
Természetesen az, hogy a gyerekünk érezze jól magát. Úgy fogja magát jól érezni, ha szeretve van, és biztonságban érzi magát. Ezt pedig az óvónők fogják nyújtani neki! Elsősorban arra érdemes koncentrálni, hogy Ő olyan legyen amilyet mi akarunk a gyerekünknek. És csak ezután jön az, hogy mekkora az udvar, milyen külön foglalkozások vannak, mi a házirend, mennyit lehet hiányozni stb.

Szubjektív: én azt a taktikát választottam, hogy megfogalmaztam a félelmeimet, szembenéztem velük, és ezeket szem előtt tartva kérdezősködtem az óvónőknél.

1) Marci fiam nagyon érzékeny kisfiú a mai napig. 3,5 évesen azonban még simán csinált olyasmit amit nem volt szabad, pl. játszótéren verekedett. Tudtam, hogy ha majd az oviban verekszik, de nagyon szigorúak vele vagy rákiabálnak, akkor összeomlik. Olyan óvónénit kerestem, aki szelíd, halk, határozott, következetes. Nagyon sok óvónővel beszélgettem, 4 óvoda minden potenciális csoportjából. Egyetlen olyan páros volt, akikkel beszélgetve úgy éreztem, hogy az ő kezükbe másnap odaadnám a gyerekemet.
Hogy ezt honnan tudtam? Elsősorban megérzés. Másodsorban pedig a válaszokból.
Pl. azt kérdeztem, milyen módszerekkel büntetnek? Valaki azonnal elkezdte sorolni a módszereket: először rászólnak, aztán kivonják a játékból, aztán sarokba áll stb. Az álomóvónénik egymásra néztek és azt mondták, nem nagyon szoktak büntetni. Ahhoz nagyon nagy rosszaságot kell csinálni a gyereknek. Akkor is inkább megbeszélik. Soha nem felejtem el ezt a beszélgetést. A végén úgy búcsúzott tőlem az egyik óvónéni, hogy "szeretettel várjuk Marcit!". Egy szófordulat, de benne volt a keresett szó, és reflexből, szívből jött! Itt el is döntöttem, hova adom a gyerekemet.
2) Berci fiam nagyon impulzív, és nem tagadom, vannak problémák is vele: harap, verekszik. Mindezt akkor ha betörnek az aurájába, belemásznak az arcába. Ha békén hagyják, kenyérre lehet kenni. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy ez egy speciális helyzet, és hogy a gyerekek 80%-a nem ilyen, de nekem ezzel a helyzettel kell megbirkóznom. Így azt a megoldást választottam, hogy minden óvónőt arról kérdeztem, hogyan kezeli ha egy gyerek harap. Az ember elsőre zsigeri választ ad. Ez számomra nagyon döntő volt most is, csak úgy mint Marcinál. Ilyen válaszokat kaptam:
"Betörjük.", "Leszoktatjuk róla.", "Ez ADHD gyanús, ki kéne vizsgáltatni mire jön óvodába.", "Szeretjük az ilyen gyerekeket." - nem szarkasztikusan, őszintén ez volt a zsigeri válasz! Mikor elmondtam, milyen helyzetek eredményezik a harapást vagy verekedést, szinte mindenki úgy állt a dologhoz, hogy a gyereket kell megváltoztatni. Egyetlen óvónő volt, aki abból indult ki, hogy ez az adott szituáció, ehhez kell alkalmazkodni, majd megoldani: "elmagyarázzuk a többi gyereknek, hogy ő most nem szeretne veletek játszani". Végre egyszer, egyetlen egyszer nem az én gyerekemet akarták megváltoztatni, hanem segíteni neki abban, hogy beilleszkedjen. Figyelembe vették Őt, a személyiségét. Annak, ha a közösséget közelítjük (vagy Berci esetében picit távolítjuk) a problémás gyerekhez/gyerektől, ennek eredményeképpen fog megszűnni a probléma is! Köszönöm, hogy a következő álomóvónéni-jelöltem ezt felismerte; nagyon nagyok a reményeim! Köszönöm, hogy volt egy ilyen! Éppen csak egy, aki el is döntötte a kérdést. Köszönöm!
(folyt.köv. szeptemberben)

P.S.: Azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy ami az én gyerekemnek jó, az nem biztos, hogy a másik gyerekének is a legjobb. Érezni kell, hogy a Te gyerekednek mi/ki a legjobb! És ami az egyik gyerekednek a legjobb, nem biztos, hogy a másik gyerekednek is a legjobb.

Hallgass az ösztöneidre!

Hallgass az ösztöneidre, amikor azt súgják! Nagyon sok dolog van amit anyáinktól, nagyanyáinktól érdemes megtanulni, hiszen Ők nagyon jól csinálták. Sajnos azonban vannak olyan felvett szokások, amiket az ő generációjukban divat volt, elvárt volt, nem volt szabad... Ezek ellen az ösztöneink hangosan tiltakoznak, engedjünk hát nekik, mert úgy lesz jó a babának, az anyának és a családnak!

Hallgass az ösztöneidre, amikor azt súgják:

- ne add be éjszakára az újszülött részlegre a babádat
Nem, nem fogsz tudni jobban aludni, ha nincs ott. Nem, nem fog sírni egész éjjel. Csak te fogod magad rettentően üresnek érezni nélküle. Nekem nem adták oda a legelső babámat, és azóta is borzasztóan érzem magam ha erre gondolok.

- vedd fel, amikor sír
Nem, nem tágul a tüdeje, és nem, nem fogja abbahagyni. És mindig okkal sír.

- szoptasd igény szerint
Nem, nem terheled a gyomrát, hiszen mi is iszunk napközben ha szomjasak leszünk, és eszünk 1-2 falatot ha megéhezünk. Az újszülött életében a rendszer nem azt jelenti, hogy 3-4 óránként adunk neki enni, hanem pl. hogy reggel világos van és este fürdetik, és éjszaka altatják.

- engedd, hogy az ágyatokban aludjon
Mert lehet, hogy semmilyen szer nem enyhíti a fogzási fájdalmait, csak a Ti közelségetek. Mert lehet, hogy a fejlődési ugrásához az kell, hogy a lehető legközelebb legyen akkor és ott Hozzátok. És hát, hiszen Ti is együtt alszotok, miért éppen a legkisebb, a legkiszolgáltatottabb legyen egyedül?

- maradj Vele otthon még egy évet
Nagyon kényes téma. De ha úgy érzed, a gyereked nem óvoda-érett, védőnői javaslatra lehet halasztani egy évet.
http://lakhegy.hu/ovoda/images/nyomtatvany-felmentes_kotelezo_ovodai_neveles_alol%20(2).pdf

- engedd, hogy ne egye meg mindet, ha nem esik jól neki
Nem, nem csak akkor fog sütni a nap ha mindet megeszi és nem, nem tesz jót, ha arra tanítjuk, hogy többet egyen mint amennyi jól esik. A gyerekek tudják, mennyire van szükségük: inkább többször egyen kicsit.

- és még egy: szülés előtt álló anyukák: merjetek orvost váltani, azonnal, amint úgy nem érzitek magatokat biztonságban, vagy a dokitok a megérzéseitek szerint nem a Ti igényeiteket veszik figyelembe!

Bízz magadban! Tedd amiről úgy gondolod, a babádnak a legjobb! Akkor is, ha sokan mást mondanak!

A szülés az én drogom

Valaki túrázik, valaki koncertre jár, valaki könyvet olvas, valaki sportol, valaki zenél, valaki szert szed. Egy dolog közös: valami boldogsághormonra szükségünk van, hogy életben maradjunk. A gyerekeim előtt egy-egy félmaraton lefutása után éreztem hasonlót, hogy napokig a fellegekben jártam a boldogságtól. Amióta megszülettek a gyerekeim, már tudom: nekem a szülés a drogom.

Marci születése lassú volt és hosszú. De emlékszem, azután a 15 óra kőkemény erőfeszítés után a férjem olyan büszke volt rám/ránk, mint még soha. Azt hiszem, az egy olyan fordulópont volt a kapcsolatunkban, ami örökre összebilincselt minket. Semmihez sem fogható érzés volt az a nap. Később mikor hazamentünk a kórházból, a gyermekágyas hetekben minden nap arra gondoltam elalvás előtt, hogy a kórházban vagyok, és megszületett Ő. Talán ettől a pillanattól fogva vártam a következő szülés-élményemet. Mikor Marci nagyobb lett és megint elkezdtem futni, folyton arra gondoltam futás közben, hogy jövő olyankor már megint babát akarok várni. A hányós első három hónap ellenére, a mozogni nem tudós két utolsó hónap ellenére, ez volt minden amire gondolni tudtam.

Amikor Marci 16 hónapos lett, megtudtuk, hogy ismét babát várunk. Imádtam megint dokihoz járni, úgy vártam az ultrahang időpontokat mint a gyerekek a Karácsonyt. Izgatottan vártam minden vizsgálatot: már nem azért voltam izgatott, mert nem tudtam mi vár rám, hanem pont azért, mert már tudtam melyik héten mire számítsak. Noha Bercivel kifejezetten erős volt a hányós időszak, a 2. trimesztert nagyon élveztem. Meggyőződésem, hogy a kismamákat bizonyos atmoszféra leng körül, ami a többi anyukából együttérzést, az apukákból elismerést, a férfiakból tiszteletet, a fiatal lányokból pici irigységgel kevert csodálatot vált ki (már akiből), és én ezt nagyon élveztem. Sosem takartam el a pocakomat, nagyon szerettem hogy szép nagy, nagyon büszke voltam rá mindig. Rám maximálisan igaz volt a rózsaszín ködös várandósság, teljesen más színben pompázott a világ. Azóta is vágyom erre az állapotra.

A második szülésem tökéletes volt. Amikor Berci megszületett, akkor azt mondtam, hogy ha ilyen lenne minden ezután következő szülés-élményem, akkor bármennyit szülnék még. Egy dolog árnyékolta be az amúgy számomra misztikus kórházi napokat: nagyon hiányzott Marci. De megint ugyanaz volt, mint előtte: anyukák, akik kedvesek egymással - ott és akkor, ugyanazzal az élménnyel telve csak kedves mosolyok és boldogság hatja át a gyermekágyas osztály termeit és folyosóját. Nekem nagyon jó élmény volt mind. És nagyon kedves anyukákkal kötöttem barátságot a kórházi 3 napjaimon.

Harmadik babánkra ugyanúgy vágytam, mint a másik kettőre. Egy icipicivel talán azért jobban, mert ő kicsit váratott magára, tehát több időm volt a vágyakozásra. Vele már igazán rutinosnak éreztem magam, és mivel más évszakban vártam, kicsit talán könnyebben viseltem a hányós időszakot is. A vége azért volt azonban nagyon nehéz, mert a két nagy miatt nem tudtam annyit pihenni amennyit szerettem/kellett volna, és a tehetetlenségtől (hogy képtelen vagyok annyit dolgozni itthon mint amennyit kéne) sokszor voltam feszült és ideges. A szülés napja azonban a legjobbkor érkezett el, tökéletesen időzített Lóci is. Nagyon gyors és nagyon fájdalmas volt, és Lóci nagyon nagy baba volt. De talán emiatt is büszke voltam magunkra, hogy ismét megcsináltuk. Az volt csalódás, hogy nem voltam annyira fitt mint Berci születése után. Viszont a 4 kórházi napot igazi hotelbéli all-inclusive üdülésnek éltem meg: csend, nyugalom, kisbaba, ágyba kaja, napsütés, boldogság (na, jó - az utófájásokat szkippeltem volna :D ).

Akármikor, akárhányszor végigcsinálnám újra. Az tart vissza, hogy a már meglévőinkre is vigyáznunk kell, gondoznunk kell, időt, figyelmet, energiát kell rájuk fordítani, hogy mindannyian jól legyünk: a gyerekek és mi külön-külön, valamint a házasságunk is. Egy dolog végigcsinálni egy várandósságot és egy szülést, de a neheze azért azután következik, és a gyerekek számával a feladat egyre növekszik. Nálam mégis évente elérkezik a pillanat, hogy újabb kisbabára vágyom, és úgy érzem, az otthonunkba mindig kell egy pici baba...