Saját tapasztalat:
1. Ügyesedni hagyni
Fiús anyuka vagyok, így kénytelen voltam belátni, hogy a homokozót nem nekem találták ki, ellenben minden dolgot amiről le lehet ugrani/fel lehet mászni/le lehet esni - igen! Na most, itt jön a horror előszele. Én hiszek abban, hogy a gyereket engedni kell tapasztalni, tanulni, megélni, és néha esni is! Apjukkal a fiainkat pici koruktól kezdve engedjük felmászni, végigszaladni, leesni (és ez nagyon fontos szerintem). Ügyesek is nagyon, és nem vakmerőek (már), mert engedtük őket feszegetni a határaikat, és tudják mennyit szabad, illetve mennyit bírnak. Természetesen ott vagyunk mellettük, figyelünk, de sokszor feleslegesnek érezzük hogy túlságosan támogassuk vagy védjük a gyerek saját érdekében. Azt tapasztaltam, hogy mi az átlagosnál sokkal többet engedünk a gyerekeinknek, és ebből konfliktus van. Ha a miénknek szabad, a másik gyereknek nem, akkor nyilván feszültséget szül hogy "rossz példát mutatunk". Természetesen maximálisan megértem, hogy mások sokkal jobban féltik a gyermeküket - igyekszem én is tekintettel lenni mindenkire!
Megoldás: ilyenkor elkerülnek minket, vagy mi a többieket. Engem pedig az szokott felbosszantani, ha kioktatnak, hogy hogyan kéne a gyerekemet nevelni. Ezt nem szoktam annyiban hagyni, annyit szoktam mondani, hogy "Az én gyerekem, tudok rá vigyázni! vagy hogy "Harmadik gyerek, tudom mit csinál."
Ami előremutató ebben a helyzetben:
- Nem beleszólni a másik nevelésébe!
- Nem ítélkezni!
(És ez nagyjából minden helyzetre igaz.)
2. Kinek a játéka?
Minden gyerek szívesen játszik, vagy játszana a másik gyerek játékával. Az én ideális világomban nem lenne kérdés, hogy persze, nézheti, használhatja a miénket, szívesen odaadjuk. Viszont az is rendben van, ha a gyerek nem akarja odaadni azt ami az övé, mert azt még nem tudja, hogy vissza fogják adni neki azt a játékot amit elvettek: egy 3-4 év alatti gyermek még nem tud a jövőben történő cselekvéseket elképzelni, és nem képes úgy osztozkodni, hogy ő jöjjön ki vesztesként. Egy pici gyermek birtokolni tud, és az azonnalt, az ott és akkort érti.
Megoldás lehet:
- kompromisszum: te odaadod a tiédet, cserébe megnézheted a másikét
- megbeszéljük, hogy mindenki a sajátjával játszik
Nagyon fontosnak tartom továbbá, hogy a "megbeszéljük" ne egy egyetemi szintű előadás legyen, hiszen a gyerek sem figyelni nem képes annyi ideig, sem érteni nem érti a hosszú papolást. A legcélravezetőbb a figyelem elterelése a más játékáról, mint a magyarázatot hallgatni percekig.
3. Kinek a kajája?
Folyton beleszaladunk a kunyerálás problémájába. Nyilván ha a más kismotorja izgibb, akkor a más kajája is finomabb.
Megoldás:
- olyan kajával menjünk játszótérre amit szeret a gyerekünk, hátha azzal vissza tudjuk vonzani a saját terepre
- olyan kaját vigyünk, amit nem sajnálunk megosztani
- jól etessük meg a gyerkőcöt játszóterezés előtt, ha nem akarjuk, hogy másét kérje el :)
Tipp:
- Lehetőleg ne tegyünk hangos megjegyzéseket a mások kajájára hogy az "egészségtelen, káros, gusztustalan", "Te majd kapsz öko-bio stb. gyümölcsöt/kekszet!", mert ezzel megbántunk másokat.
- Ne akarjunk "népnevelni", mert (tapasztalom), indulatokat szül.
4. Indulatok helyett gyakoroljunk egy kis empátiát!
Anyukák/apukák vagyunk. Teljesen hasonló helyzetben: nem alszunk eleget/egyhuzamban/nyugodtan/egyedül évek óta. Szinte sosincs időnk nyugodtan megenni az egészséges reggelinket/ebédünket/vacsoránkat. Hízunk, fogyunk, stresszelünk mindannyian. Ugyanazokat a problémákat éljük át: fogzik a gyerek, nem alszik a baba, verekszik/hisztizik a nagyobb. Otthon játékokat pakolunk vég nélkül, igyekszünk egészséges kaját a gyerkőceink elé tenni, feneket törlünk napjában többször - mindannyian fáradtak vagyunk. Egy-egy játszótéri beszólás az egész addigi jókedvünket elfújhatja. Kudarcnak éljük meg miatta szülői mivoltunkat.
Megoldás: szóljunk kedvesen egymáshoz akkor is ha megterhelő vagy fárasztó, mert egy másik napon nekünk fog majd jól esni ha valaki empatikus velünk pont mikor a legjobban szükségünk van rá.
