Otthonszülésem története

A racionális előzmények
Mikor idén januárban kiderült, hogy kisbabát várunk, már megtaláltuk álmaink házát Ürömön, és tudtuk, hogy el fogunk költözni Budapestről. Tudtuk, hogy a nőgyógyász akinél a nagyokat szültem már nem vezet szülést. Sejtettük, hogy ha Lóci 2,5 óra alatt megszületett, akkor a negyedik baba is nagy valószínűséggel gyors menet lesz, a rokonok nem is érnének ki hozzánk időben, hogy vigyázzanak a nagyokra... Egyéb esetben pedig hogy nézne ki, hogy Apjuk bepakolja a három gyerekét, a vajúdó feleségét az autóba, majd beállítunk egy kórházba öten (!), hogy akkor "Bálinték megjöttek szülni!". :D :D :D

A másik titkos előzmény
Csupán az én fejemben létezett. Ennek két nagyon fontos szereplője van. Az egyik azoknak a szülésvideóknak a varázsa, ami tudatosította bennem, hogy az általam természetesnek és háborítatlannak megélt/hitt kórházi szüléseimnél lehetséges sokkal, de sokkal gyengédebb születés! Ezeket látva fogalmazódott meg bennem egy erős vágy, hogy nagyon-nagyon szeretnék egy ilyet átélni. A másik tényező pedig egy konkrét személy, Vass Gabi. Ő talán nem is emlékszik rá, de bennem nagyon mély nyomot hagyott. Egyszer még mikor Marci volt kisbaba, a Mester utcán láttam őt sétálni a lányaival a Brumi Maci Bababolt előtt, rám mosolygott és köszönt nekem. Hogy tudta-e, ki vagyok, nem tudom. Viszont én tudtam, hogy Ő kicsoda. Akkoriban a Szent Imre Kórházban dolgozott, ahol én a nagyokat szültem, és elképzelhetőnek tartom, hogy találkoztunk mi bent a kórházban azalatt a 15 óra alatt, míg Marci megszületett, bár nekem ott nagyon sok arc, név és személy homályos maradt. Aztán teltek-múltak az évek, és megtudtam, hogy Gabi már nem dolgozik a kórházban, és nagyon megrendített a története. Lélekben én is ott voltam a tüntetésen... Aztán megint elmúlt pár év, és a Másállapotot a szülészetben által szervezett szükségtelen szülészeti beavatkozások elleni tüntetésen odamentem Gabihoz, és elmondtam neki, hogy mennyire fantasztikusnak és fontosnak tartom a munkásságát, és hogy nagy vágyam, hogy egyszer szüljek Nála, bár akkor elég távoli álom volt egy negyedik baba a családunkban...

Így aztán mikor bekopogtatott a negyedik gyermekünk, felvetettem Apjuknak, hogy mi lenne, ha ő már az új otthonunkban születne. Felhívtam Gabit és elmondtam neki a paramétereket. Annyit mondott, hogy szerinte Apjuk ne azzal foglalkozzon, hogy autót vezet, hanem hogy mellettem legyen a szülésnél. És innentől bejártuk azt az utat, ami az otthonszüléshez vezet: bábapraxis-választás, előkészítő előadások, "tanfolyamok", beszélgetések, vizsgálatok. A technikai dolgokról majd később szeretnék írni, addig akit érdekelnek a részletek, itt olvasgathat: https://www.mindenholjo.com/

A szülés
Nagyon izgultam, hogy melyik nap, milyen napszakban, hol érnek majd az első fájások, vagy vajon az utcán folyik-e el a magzatvizem, esetleg a fiúk fociedzésén... :D Izgultam, hogy ki lesz velem akkor éppen... Nagyon-nagyon reméltem, hogy Apjuk velem lesz... A nagy izgalom mellett azért bíztam benne, hogy Vencike tudni fogja az alkalmas időpontot, éppen úgy ahogy a nagyobb tesói is szinte tökéletesen időzítettek. (Marci például Apjuk hosszú váltós műszakjában született, Berci akkor indult el mikor Marci este a szüleimnél aludt, Lóci pedig amikor még mindenki aludt, így reggelre mindenki beért ahova kellett: anyukám hozzánk, mi a kórházba, a gyerekek az oviba. :) )
Csütörtökön persze megvolt a fociedzés, de kibírtam. :D Csak estére lettem nagyon hisztis, mondtam a nagyoknak, hogy mindenki aludjon az ágyában, mert már nem férek el, és még a lefekvés utáni facebookozáshoz sem volt kedvem, elaludtam 21.00-kor... Arra ébredtem olyan 22.30 körül, hogy fájásaim vannak, de voltak már ilyenek nemrég, és nem lett belőle semmi, viszont ahogy jöttek, éreztem, hogy erősebbek. 23.00-kor kimentem Apjuknak szólni, hogy úgy készüljön, hogy aznap nem alszik. ;) A jól bevált meleg fürdős teszttel megnéztük, hogy erősödnek-e a fájások, és mivel úgy tűnt, igen, fél éjfél körül szóltunk Gabinak, hogy esemény van. Innentől nekem elveszett az időérzékem. Csak képek vannak, meg hangok, mozdulatok... Arra emlékszem, hogy mikor Gabi és Móni megérkeztek, én a nagy ágyban feküdtem. Apjuk átvitte az alvó gyerekeket a gyerekszobába, és elkezdődtek az előkészületek: fólia a lepedő alá, dekubitusz lepedők, törölközők... Mivel épp aznap töltöttem be a 38. hetet, és annyira nem készültem túl a dolgot, csak félig voltak összekészítve a cuccok, és szegény Apjuk rohangált a ruhaszárító, az utazótáska és a költözéses dobozok között. Nekem innentől olyan emlékeim vannak, mintha ólom lábon járt volna az idő... Lassan haladt Vencike (legalábbis szerintem), és ami neki jól esett volna: hogy én guggoljak le, az nekem nem esett jól, így aztán a kádban landoltam, ami szintén nagy álmom volt (egy meleg medencés szülés)... Mikor a szülésről beszélgettünk itthon, felmerült, hogy a nagy gyerekek hol legyenek, és én kategorikusan kijelentettem, hogy ha ébren vannak, akkor velünk! És mindemellett Bercinek azt is megígértem, hogy ha tudok vízben szülni, akkor ő kaphatja el a kisbabát. És csodák csodája, valahogy úgy alakult, hogy Berci kijött a szobájukból mikor én már a kádban feküdtem és végignézte a kistestvére születését. Mikor már a feje kibújt, Gabi mondta neki, hogy megsimogathatja - és meg is simogatta a kis hajas buksiját. Ettől a pillanattól kezdve olyan szoros kötelék van a két gyerek között, hogy álom nézni őket. Csak halkan jegyzem meg, hogy Vencikének a nyakára volt tekeredve a köldökzsinór és ez semmilyen komplikációt nem okozott, a szívhangja végig jó volt! Ami pedig a megszületését követte, az maga a mennyország. Megkaptam a kisbabámat a mellkasomra, odajött Marci és Lóci is körénk, megnéztük, hogyan pulzál még a köldökzsinór, megvártuk, míg megszületik a méhlepény, végre láthattam a saját méhlepényemet! Elmeséltük a gyerekeknek, hogy mi hogyan funkcionált a méhen belül. Annyira édesek voltak a gyerekek, olyan vicceseket mondtak. :)
Berci: - Anya, most hogy már nincs baba a pocakodban, mehetsz futni!
Lóci, rácsodálkozva: - Anya, lyukas a puncid!
Szintén Lóci, mikor látta a betétemet: - Anya! Bepisiltél? - Nem. - Ja, akkor csak a vér?
Annyira hiszek abban, hogy a gyerekek a részesei kell hogy legyenek életünk legeslegszebb élményének, és hogy a későbbiekben mekkora segítség lesz nekik ezekből a tapasztalataikból táplálkozni. Gyönyörűen sikerült ez a nagy álmom, köszönöm mindenkinek aki hozzájárult, hogy átélhettem! Először is Apjuknak, aki egy bástya mellettünk, és aki minden elképzelésemben támogatott az összes terhességem során! Gabinak és Móninak akik ilyen széppé tették nekünk Venci születését, és a gyerekeimnek, hogy itt vannak körülöttünk! Valamint a családjainknak, akik félretéve minden aggodalmukat, támogató közegként álltak mellettünk lélekben és szavakkal is!

Ezt a bejegyzésemet Vass Gabinak dedikálom.

A tartalom felhasználható bármilyen otthonszülést támogató platformon. Vigyétek hírét, hogy mindenhol jó, de a legjobb: otthon <3

Költözés 3,5 gyerekkel, avagy hogyan lettünk pestiekből vidékiek

Az előzmények közé az tartozik, hogy Apjuk már évekkel ezelőtt el akart költözni kertes házba. Mivel én gyakorlatilag Budapesten nőttem fel (5-19 éves koromig a VII.kerületben laktam, előtte Százhalombattán), ezért nekem teljesen normális közegem volt a IX.kerület, Mester utca... Szerettem a nyüzsgést, a nagy épületeket, hogy minden van egy utcán belül (hentes, zöldséges, 3 SPAR, orvos, védőnő, gyógyszertár, bank, tömegközlekedési lehetőség és így bárhova el tudtam jutni 30 perc alatt). Már vártuk Marcit, mikor megvettük a lakásunkat, egy III.emeleti 60nm-es, szép világos kis otthont. Aztán telt-múlt az idő, kialakultak a játszótéri/óvodás/iskolás ismeretségek és barátságok 9 év alatt. Ha végigmegyek az utcán, nagyjából húszan köszönnek nekem és én nekik: jó volt ez az "otthonérzet". Aztán idén tavasszal jött a karantén, és öten szorultunk be a (most már igencsak kicsiknek bizonyuló) 60nm-es lakásunkba, és mozdulni sem tudtam a szétszórt LEGOktól, és a lakásban tartott cuccoktól és természetesen az ismerősökkel sem lehetett találkozni.

 

Időközben, egészen pontosan 3 éve, elkezdtünk házakat nézni: Budapest kertvárosi kerületeiben, majd az agglomerációban. Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, megnéztünk vagy 30 házat az elmúlt 3 évben. Nem titkolom, én voltam a szűk keresztmetszet, 5 perc alatt meg tudtam vétózni bármilyen házat, bármilyen okból, így szegény Apjuk sokszor nagyon csalódott volt és reménytelen, hogy nekünk sosem lesz családi házunk. De én hittem benne, hogy lesz egy ház, ami tökéletes lesz, amibe beleszeretünk, és ami ránk vár. Így aztán Zugló, Rákospalota, Csúcshegy, Solymár, Piliscsaba, Pilisvörösvár, Zsámbék, Pomáz után teljesen véletlenül Apjuk rátalált egy régi felújított parasztházra Ürömön. Szerelem volt első látásra! Nagyon örültem, hogy ez volt a legközelebb Budapesthez, így Apjuk csak 15 perccel később ér haza a munkából, mint a másik lakásba, és mert a település is rögtön megtetszett. Volt olyan város, aminek valahogy az atmoszférája nem jött be nekem, és noha Ürömöt nem ismertem egyáltalán, valahogy egészen más érzés volt.

Egy brutálisan hosszan elhúzódó adás-vétel után végre itt vagyunk, immáron 2. hete. Minden várakozásomat felülmúlta az itt-lakás, és ahogy egy kedves barátunk mondta, én is méterekkel a föld felett lebegek, annyira bejött nekem a változás. Először is, nagyon szuper, hogy van hely, mert most 60nm helyett 151nm-en tudnak rohangálni a gyerekek, meg elférnek a cuccok. :) Aztán csodálatos a csend, a jó levegő, a kert, a környezet. És megdöbbenve tapasztaltam, hogy miután elvittem a gyerekeket suliba és oviba, bevásároltam a Coopban, a zöldségesnél és a hentesnél és hazaértem, még mindig csak 08.00 óra van, és nem 09.00... Nekem a gyerekek intézményből való begyűjtése délben kezdődött: Lócit akkor még babakocsiba ültetve nekivágtam a Mester utca-Vágóhíd utca-ovi-Vágóhíd utca-Mester utca-Lónyai utca-suli-Lónyai utca-Mester utca-otthon körnek. Ez nagyjából 14.30-cal végződött... Elképesztő a különbség, hogy itt percek alatt itthon vagyunk. Egyébként is a gyerekekkel való közlekedés volt a mumusom: hiszen nekik sem poén, nekem sem az, és a többi járókelőnek sem, akik négyünket kell hogy kerülgessenek az utcán.

 

Maga a költözés napja nem volt durva, de az azt megelőző időszak nem volt könnyű. 3 gyerekkel, terhesen csináltuk végig, Apjuk többnyire dolgozni járt, de volt szabadságon is. A hétköznapok úgy néztek ki, hogy reggel elkezdtem bepakolni amennyi dolgot csak tudtam, majd mikor a gyerekek kezdtek megőrülni, elindultunk banános dobozokat szerezni a Mester utcai SPARokban és zöldségesektől, vettünk reggelit, játszótereztünk, vettünk ebédet az alattunk levő kifőzdében, majd otthon megebédeltünk, én folytattam a pakolást, a gyerekek egy darabig játszottak, én néha ledőltem pihenni, majd délután az előbb említett kör ismétlődött, azzal a különbséggel, hogy addigra már egy nagy csapat gyerek kint volt a játszótéren, akikkel a fiaim annyira összehaverkodtak, hogy este 20.00-20.15-ig kint fociztak. Ezt a társaságot nehéz volt elengedni, meg valahogy megvolt a romantikája ennek a félig búcsúzófélben levő tengődésnek, hiszen egész nyáron bizonytalan volt, hogy mikor tudunk költözni és persze megvolt az az érzés, mint amikor egy nyári táborban a legutolsó este kovácsolódik össze legjobban a csapat... Kicsit fájt a szívünk az itteni barátokért, de végül nagy megkönnyebbülésemre sikerült megcsípni az augusztust és sulikezdés előtt megérkeztünk Ürömre. Ez úgy nézett ki, hogy a gyerekek és én voltunk az előőrs, a takarítóbrigád, akik előkészítették a helyet Apjuk és a dobozok érkezésének. Na, ez egy igazán feszített tempójú erőfeszítés volt non-stop. A takarítás maga sem volt semmi, igencsak nagy a különbség 60nm és 151nm között :D, valamint azzal volt tarkítva a munka, hogy "ezt kérek, azt kérek, hol van ez a játék, X elvette a LEGOmat" stb. Viszont estére álltak az ágyak, és egészen jól sikerült a takarítás is. Éjjel egyikünk sem nagyon tudott aludni az izgalomtól, és kattogtak az agyak, hogy mit hogy hova szeretnénk pakolni. Izgalmas, jó időszak volt. Az első héten kezdtek kijönni a hiányosságok, így szinte minden nap vártunk egy mesterembert aki vizet, villanyt, kazánt szerelni jött. Még szerencse, hogy erre maradt egy kis nyárvégi hetünk. A suli-, és ovikezdés nagyon izgalmas volt, mert ez volt az a dolog, ami leginkább aggodalommal töltött el. Az előző ovinkat és sulinkat ugyanis annyira körültekintően választottuk meg, hogy a kerület több intézményének minden osztályát és csoportját megnézve döntöttünk. Ürömön viszont a karantén-helyzet miatt sem lehetett intézményt/nyílt napot látogatni, és amíg nem volt lakcímkártyánk, még az sem volt biztos, hogy itt kezdjük a szeptembert. Így aztán gyerekek a mély vízbe alapon: került mindenki ahova befért. Jelenleg az ismerkedős időszakban vagyunk, azt tudom mondani, hogy az ovi a két kisebbnek sima ügy volt. Marcinak már voltak szorosabb barátságai a régi iskolájában, meg őt egyébként is érzelmileg jobban megviselik a változások. Neki nehezebb, de bízunk benne, hogy minden a legjobban alakul. 

 

Egyelőre nagyon-nagyon boldogok vagyunk itt, élvezzük a vidék szépségeit, és tulajdonképpen az itteni munkák is jó érzéssel töltenek el, mert minden szépül körülöttünk. Így a babavárás legutolsó hetei is nyugalmasabban telnek, noha én erre hónapokat akartam szánni, így alakult, igyekszünk ezt is a legjobban csinálni. :)