Az előzmények közé az tartozik, hogy Apjuk már évekkel ezelőtt el akart költözni kertes házba. Mivel én gyakorlatilag Budapesten nőttem fel (5-19 éves koromig a VII.kerületben laktam, előtte Százhalombattán), ezért nekem teljesen normális közegem volt a IX.kerület, Mester utca... Szerettem a nyüzsgést, a nagy épületeket, hogy minden van egy utcán belül (hentes, zöldséges, 3 SPAR, orvos, védőnő, gyógyszertár, bank, tömegközlekedési lehetőség és így bárhova el tudtam jutni 30 perc alatt). Már vártuk Marcit, mikor megvettük a lakásunkat, egy III.emeleti 60nm-es, szép világos kis otthont. Aztán telt-múlt az idő, kialakultak a játszótéri/óvodás/iskolás ismeretségek és barátságok 9 év alatt. Ha végigmegyek az utcán, nagyjából húszan köszönnek nekem és én nekik: jó volt ez az "otthonérzet". Aztán idén tavasszal jött a karantén, és öten szorultunk be a (most már igencsak kicsiknek bizonyuló) 60nm-es lakásunkba, és mozdulni sem tudtam a szétszórt LEGOktól, és a lakásban tartott cuccoktól és természetesen az ismerősökkel sem lehetett találkozni.
Időközben, egészen pontosan 3 éve, elkezdtünk házakat nézni: Budapest kertvárosi kerületeiben, majd az agglomerációban. Szerintem nem hazudok, ha azt mondom, megnéztünk vagy 30 házat az elmúlt 3 évben. Nem titkolom, én voltam a szűk keresztmetszet, 5 perc alatt meg tudtam vétózni bármilyen házat, bármilyen okból, így szegény Apjuk sokszor nagyon csalódott volt és reménytelen, hogy nekünk sosem lesz családi házunk. De én hittem benne, hogy lesz egy ház, ami tökéletes lesz, amibe beleszeretünk, és ami ránk vár. Így aztán Zugló, Rákospalota, Csúcshegy, Solymár, Piliscsaba, Pilisvörösvár, Zsámbék, Pomáz után teljesen véletlenül Apjuk rátalált egy régi felújított parasztházra Ürömön. Szerelem volt első látásra! Nagyon örültem, hogy ez volt a legközelebb Budapesthez, így Apjuk csak 15 perccel később ér haza a munkából, mint a másik lakásba, és mert a település is rögtön megtetszett. Volt olyan város, aminek valahogy az atmoszférája nem jött be nekem, és noha Ürömöt nem ismertem egyáltalán, valahogy egészen más érzés volt.
Egy brutálisan hosszan elhúzódó adás-vétel után végre itt vagyunk, immáron 2. hete. Minden várakozásomat felülmúlta az itt-lakás, és ahogy egy kedves barátunk mondta, én is méterekkel a föld felett lebegek, annyira bejött nekem a változás. Először is, nagyon szuper, hogy van hely, mert most 60nm helyett 151nm-en tudnak rohangálni a gyerekek, meg elférnek a cuccok. :) Aztán csodálatos a csend, a jó levegő, a kert, a környezet. És megdöbbenve tapasztaltam, hogy miután elvittem a gyerekeket suliba és oviba, bevásároltam a Coopban, a zöldségesnél és a hentesnél és hazaértem, még mindig csak 08.00 óra van, és nem 09.00... Nekem a gyerekek intézményből való begyűjtése délben kezdődött: Lócit akkor még babakocsiba ültetve nekivágtam a Mester utca-Vágóhíd utca-ovi-Vágóhíd utca-Mester utca-Lónyai utca-suli-Lónyai utca-Mester utca-otthon körnek. Ez nagyjából 14.30-cal végződött... Elképesztő a különbség, hogy itt percek alatt itthon vagyunk. Egyébként is a gyerekekkel való közlekedés volt a mumusom: hiszen nekik sem poén, nekem sem az, és a többi járókelőnek sem, akik négyünket kell hogy kerülgessenek az utcán.
Maga a költözés napja nem volt durva, de az azt megelőző időszak nem volt könnyű. 3 gyerekkel, terhesen csináltuk végig, Apjuk többnyire dolgozni járt, de volt szabadságon is. A hétköznapok úgy néztek ki, hogy reggel elkezdtem bepakolni amennyi dolgot csak tudtam, majd mikor a gyerekek kezdtek megőrülni, elindultunk banános dobozokat szerezni a Mester utcai SPARokban és zöldségesektől, vettünk reggelit, játszótereztünk, vettünk ebédet az alattunk levő kifőzdében, majd otthon megebédeltünk, én folytattam a pakolást, a gyerekek egy darabig játszottak, én néha ledőltem pihenni, majd délután az előbb említett kör ismétlődött, azzal a különbséggel, hogy addigra már egy nagy csapat gyerek kint volt a játszótéren, akikkel a fiaim annyira összehaverkodtak, hogy este 20.00-20.15-ig kint fociztak. Ezt a társaságot nehéz volt elengedni, meg valahogy megvolt a romantikája ennek a félig búcsúzófélben levő tengődésnek, hiszen egész nyáron bizonytalan volt, hogy mikor tudunk költözni és persze megvolt az az érzés, mint amikor egy nyári táborban a legutolsó este kovácsolódik össze legjobban a csapat... Kicsit fájt a szívünk az itteni barátokért, de végül nagy megkönnyebbülésemre sikerült megcsípni az augusztust és sulikezdés előtt megérkeztünk Ürömre. Ez úgy nézett ki, hogy a gyerekek és én voltunk az előőrs, a takarítóbrigád, akik előkészítették a helyet Apjuk és a dobozok érkezésének. Na, ez egy igazán feszített tempójú erőfeszítés volt non-stop. A takarítás maga sem volt semmi, igencsak nagy a különbség 60nm és 151nm között :D, valamint azzal volt tarkítva a munka, hogy "ezt kérek, azt kérek, hol van ez a játék, X elvette a LEGOmat" stb. Viszont estére álltak az ágyak, és egészen jól sikerült a takarítás is. Éjjel egyikünk sem nagyon tudott aludni az izgalomtól, és kattogtak az agyak, hogy mit hogy hova szeretnénk pakolni. Izgalmas, jó időszak volt. Az első héten kezdtek kijönni a hiányosságok, így szinte minden nap vártunk egy mesterembert aki vizet, villanyt, kazánt szerelni jött. Még szerencse, hogy erre maradt egy kis nyárvégi hetünk. A suli-, és ovikezdés nagyon izgalmas volt, mert ez volt az a dolog, ami leginkább aggodalommal töltött el. Az előző ovinkat és sulinkat ugyanis annyira körültekintően választottuk meg, hogy a kerület több intézményének minden osztályát és csoportját megnézve döntöttünk. Ürömön viszont a karantén-helyzet miatt sem lehetett intézményt/nyílt napot látogatni, és amíg nem volt lakcímkártyánk, még az sem volt biztos, hogy itt kezdjük a szeptembert. Így aztán gyerekek a mély vízbe alapon: került mindenki ahova befért. Jelenleg az ismerkedős időszakban vagyunk, azt tudom mondani, hogy az ovi a két kisebbnek sima ügy volt. Marcinak már voltak szorosabb barátságai a régi iskolájában, meg őt egyébként is érzelmileg jobban megviselik a változások. Neki nehezebb, de bízunk benne, hogy minden a legjobban alakul.
Egyelőre nagyon-nagyon boldogok vagyunk itt, élvezzük a vidék szépségeit, és tulajdonképpen az itteni munkák is jó érzéssel töltenek el, mert minden szépül körülöttünk. Így a babavárás legutolsó hetei is nyugalmasabban telnek, noha én erre hónapokat akartam szánni, így alakult, igyekszünk ezt is a legjobban csinálni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése