Anyaság=elszigeteltség?

Érdekes utat jártam be a három gyerekemmel a társas kapcsolataimat illetően. Mikor Marci megszületett, hirtelen egyedül maradtam vele kettesben. Megszakadt a kapcsolatom a munkatársaimmal, nem találkoztam napi szinten emberekkel, Apjuk csak munkaidő után volt velünk, eléggé magányos időszak volt. Szép lassan sikerült feltérképeznem a lehetőségeket a kerületben: játszóterek, a védőnő által tartott baba-mama klub, hordozó klub. Ezekbe kezdtem a tavasz beköszöntével járni, és nagyon sok új ismeretségre tettem szert. Nagyon sok új embert megkedveltem, és tartós barátságaim is születtek ebben az időszakban. Nagyon sokat tanultam nálam idősebb gyerekeket nevelő anyukáktól, és nagyon sok hasznos információt kaptam tőlük. Tulajdonképpen a magányos időszakból egy nagyon izgalmas, érdekes, gyümölcsöző időszak vált.

A kép a Hordozóházban készült 2012-ben. Bővebben: https://hordozo.hu/hordozohaz-51

Mikor a második gyerekem megszületett, többen lemorzsolódtak ebből a "csapatból", főleg akik visszamentek dolgozni, én pedig továbbra is a játszótereket róttam, immáron két gyerekkel. Berci lett az én legnagyobb tanítómesterem az életemben. Neki annyira más személyisége, természete, habitusa van mint nekem, hogy teljesen új dimenziókat nyitott meg előttem. Továbbá vele nem tudtam olyan térsasági életet élni mint előtte, és a játszótéri móka horrorba fordult át. Azt hiszem, ez volt az a pont ahol teljesen átértékelődött bennem minden amit addig a barátságokról gondoltam.
Nézzétek meg ezt a videót:
https://www.facebook.com/CCHandicap/videos/437846403823737/UzpfSTc2NzQzNDY5NDoxMDE1Nzk2MDEwNTYyOTY5NQ/
Nekem van egy ilyen MÁS gyerekem, és azóta hogy ő van és szélesebb lett a látóköröm és elszálltak az illúzióim, hogy egy gyereknek minden helyzetben tökéletesen kell viselkednie és hogy nekem mint szülőnek bárki másnak meg kell felelnem a "játszótéri protokoll" érdekében (a gyerekem rovására). Ez a tapasztalásom még jobban leszűkítette a kört akikkel jól éreztem magam. Ekkor kezdtem el a saját lakásunkba meghívni azokat az anyukákat és gyerekeiket, akikkel szerettem együtt lenni - így kialakult a win-win helyzet, ahol Berci is volt gyerekek között, viszont magamnak megspóroltam a mindennapos stresszt és konfliktusokat. Ennek az időszaknak is megvolt a szépsége.

Lóci születése sok újdonságot hozott abból a szempontból, hogy hirtelen sokkal többen lettünk a lakásban, hirtelen nem volt elég a két kezem, és hirtelen háromfelé kellett figyelnem, ami jóval több volt mint amit addig könnyedén megoldottam. Szerencsére Lóci könnyen kezelhető természete és a testvérei növekedése a legjobb kombinációt hozta: nagyobb önállóság, nagyobb szabadság, több szabad idő, a gyerekek pedig összenőttek, és sokszor szépen játszanak együtt. Mindeközben azt vettem észre, hogy a barátok szinte teljesen eltűntek az életemből. Egyrészt én sem bírtam kifelé figyelni, hiszen annyi dolog volt otthon. Másrészt annyira leszűkült a kör akikkel szívesen töltöttem időt, hogy szinte minimálisnak mondható. Szeretem az elfogadó embereket, akik hasonló helyzetben vannak mint én/mi, szeretem azokat az embereket akik tudják, mivel jár a három gyerek és nem támasztanak felénk elvárásokat. Szeretem azokat az embereket akik hasonlóan gondolkodnak mint mi, akik hasonló dolgokon mennek keresztül mint mi. Természetesen semmi gondom nincs azokkal akik másképp csinálják, de azt a kevés időt ami van, szeretem azokkal tölteni, akikkel öröm az együttlét.

Nagyon sokáig küldetésemnek éreztem átadni azt a tudást amit a három gyerek mellett tapasztaltam, megtanultam, átéltem. Sokáig úgy éreztem, jót teszek azzal, ha elmondom annak akit ez érdekel, hogy miért tartok fontosnak bizonyos dolgokat (alvással, szoptatással, szüléssel kapcsolatban). Hivatásnak éreztem, hiszen hittem benne, hogy az anya és a baba életminősége javulhat ha a megfelelő csatornán jut el hozzá az információ. Hittem, hogy az anyáknak segítség, ha egymás közt megbeszélhetik a problémákat, megoszthatják a tapasztalataikat. Sajnos azonban az internet népe kegyetlen, és noha én soha (és ezért hálás vagyok) nem kaptam direkt támadást, azt érzem, hogy ez a "küldetésem" itt kicsit értelmét vesztette.

Én őszintén hiszem, hogy az "ősanyaság" nem szitokszó, és hogy anyának lenni a legjobb dolog a világon. És hogy ez senkit nem szorít keretek közé, és az anyaság egyáltalán nem lemondás!!! De a konklúzióm sajnos az, hogy valahol az anyaság elszigetel, pontosan amiatt, mert az anyák nem képesek elfogadni a másikat, a másképp gondolkodót, akinek a gyereke MÁS. Mert képesek vagyunk olyan dolgokon összeveszni és kiakadni, hogy ki mit ad a gyerekének x hónaposan, és milyen játékot játszik vagy nem játszik vele. Hogy leszünk egymás számára támogató közeg, amíg ezek a dolgok közénk állnak?!

Köszönöm, hogy vannak akik társaim voltak a legnehezebb időkben is!